Rorgosh barátunk lassan a végére ér mondandójának (1.rész, 2. rész):
És akkor térjünk át a jövedelempótló támogatásokra…
A jövedelempótló támogatások tulajdonképpen két részre oszlanak. Az egyik csoport az ideiglenes támogatás, amelynek végén az ember visszatér az aktív keresők sorába, és a továbbiakban maga gondoskodik a saját megélhetéséről. A másik csoportja pedig az, amelynek a vége az élet egy szomorú eseménye: a halál.
Haladjunk ebben a sorrendben. A munkanélküli segély és a jövedelempótló segélyek – elméletben – arra szolgálnak, hogy a munkáját vesztett emberek megélhetését biztosítsa arra az időre, amíg újra el nem tudnak helyezkedni. Ez az elmélet. A gyakorlat viszont az, hogy az ellátottak egy része nem helyezkedik el újra, hanem évekig, évtizedekig él jövedelempótló támogatásokon és alkalmi munkákon – ez utóbbiakon jellemzően bejelentés nélkül.
A rendszer emellett drága is, ugyanis a teljes költségeit a társadalom egésze fizeti adók és járulékok formájában. Ennek eredete még arra az időre vezethető vissza, amikor ezt a szolgáltatást még a szakszervezetek biztosították a tagjaik számára a XIX. században. Akkoriban a rendszer lényegét tekintve zárt volt, és azok, akik aránytalanul nagy mértékben vették igénybe, nos azok hamarosan a rendszeren kívül találták magukat. Ezen túlmenően a rendszer zártságából adódóan erős felelősség érzetet keltett a biztosítottak körében, hiszen az alapok bajban gyorsan kiürültek, és akkor már csak annyit lehetett szétosztani, amennyit a tagok épp befizettek.
A modern kori állami rendszer azonban egy nyílt alap, amely annyit fizet ki, amekkora igény felmerül. És az ellátottak semmilyen felelősség érzetet nem gyakorolnak vele szemben, céljuk nem a minél előbbi, hanem a minél kedvezőbb elhelyezkedés. Ez persze hosszabb ellátási időt, és magasabb költségeket jelent. Amivel semmi gond nem is lenne, ha ezt a többlet költséget nem mi fizetnénk adó formájában.
Aztán ott vannak azok is, akik gyakorlatilag tartós ellátásban részesülnek egy olyan rendszerben, amely ideiglenes ellátás biztosítására lett tervezve. Nem kell ahhoz „nácifasiszta rasszista nemzetszétszakító szélsőjobboldalinak” lenni, hogy az ember ezt potyautas viselkedésnek tartsa, és elvárja, hogy mindenki alapvetően a munkájából vagy a vagyona befektetéséből származó jövedelméből éljen, és csak szükség esetén vegye igénybe az állam által biztosított segélyeket.
Mindez együttesen egy rendkívül drága rendszert jelent, amelyet az adófizetők együttesen fizetnek és az ellátottak úgy vesznek igénybe, hogy azt járandóságnak és nem lehetőségnek tekintik, és még csak meg sem köszönik a befizetőknek.
Ám bajba jutott embertársainkról való gondoskodásnak nem a segélyek nyakló nélküli osztogatása az egyetlen lehetséges módja, sőt, még csak nem is a legjobb. Egy olyan rendszert érdemes kialakítani, amely meghagyja az önmagán való segítés felelősségét a bajba jutottnál, ám eközben lehetővé teszi annak megélhetését is. A rendszer e közben pedig lehetőség szerint hosszú távon legyen olcsó az adófizetők részére.
Ez, bár nehéznek tűnik, valójában egy olyan rendszer, aminek a működtetéséhez valójában már minden elem megvan, csak ezeket újszerű módon kellene összekapcsolni. Az elképzelésem az ugyanis, hogy állásukat vesztett embertársaink ne segélyt, hanem az állam által nyújtott kamat és egyéb járulékos költségektől mentes, a jelenlegi segély összegével megegyező, a meglévő bankrendszeren keresztül folyósított hitelt kapjanak, havi bontásban.
Majd ezt követően, miután újra elhelyezkedtek, egy egy-két hónapos türelmi időszak után – ha ez szükséges – a havi nettó jövedelme 10%-a mértékében szépen visszafizetné a hitelt. Ez azt jelentené, hogy pl. 5 év alatt fizetné vissza a 6 hónapig tartó segélykölcsönt az államnak. Másképp: mintegy 5 év után a rendszer költségei a bankok kezelési költségei, a nem fizető segélyezetteknél bennragadt hitelek és a kihelyezett hitelek elmaradt kamatainak mértékére csökkenne, bár az kérdéses, hogy az állam esetében számolni kell-e az elmaradt haszonnal. (Társadalmi szinten mindenképpen, hiszen az állam a gazdaságból vonja el a rendszer működtetéséhez szükséges tőkét, amely a gazdaságban viszont nyereséget termelt volna.)
Mindenesetre becslésem szerint a rendszer költségei a mai rendszer költségeihez képest annak 20-30%-ra csökkennének az öt évnyi felfutási időszak végére, ami államháztartási szinten jelentős előrelépés lenne. A felfutási időszakot emellett rövidítheti a költségmentes előtörlesztés lehetősége, bár mivel a hitel költségmentes, erre csak az inspirálhatja a segélyezettet, hogy a még vissza nem fizetett hitelét – 6 hónapra szétosztva – levonnánk az újabb támogatás hitelkeretéből, vagyis ha újra munkanélküli lesz, akkor ennyivel kevesebb pénzt használhat fel.
Ám mi legyen azokkal, akik 6 hónap alatt sem tudtak elhelyezkedni? Bár sokunknak megvan a véleménye arról, hogy valaki 6 hónap alatt sem tud állást találni (legalábbis munkára alkalmas egészségi állapot mellett), ám ettől függetlenül velük is kezdeni kell valamit. A megoldást a közmunkaprogramok, illetve a fiatal munkanélküliek esetén a honvédség üres szerződéses sorállományú helyeire történő besorozása jelenti. Az utóbbi esetében a szolgálati idő 2 év lenne, és egyszerűen a sereg ugyanúgy alkalmazná az illetőt, mintha az bekopogtatott volna a toborzó irodába. Továbbá mindkét esetben úgy kell kezelni ezeket az embereket, mintha a munkaerő piacról önként jelentkeztek volna. Vagyis: ha nem, vagy nem úgy dolgoznak, ahogy ez elvárható, úgy el kell bocsájtani őket, és a továbbiakban úgy gondoskodnak magukról, ahogy tudnak.
Nagyon fontos ezt kikötni. Ez jelzi mindenki számára, hogy az állami segítségnyújtásnak is van határa, ez az, ami visszaadja az öngondoskodás felelősségét mindenki számára.
A közmunka lehet-e alapja a munkanélküli hitelnek? Illetve kell-e a közmunkából is fizetni a munkanélküli hitel törlesztő részleteit? A válasz szerintem igen. Ugyanis a közmunka programban részvevő a közmunka ideje alatt nem segélyt, hanem fizetést kap, mivel munkájával valós értéket állít elő. Az tény, hogy a fizetést az államtól kapja, ám ma például a tanárok is onnan kapják, még ha esetenként áttételeken keresztül is. Ugyan ez elméletileg egy zárt kör veszélyét hordozza magában, ám közmunka esetében is csak akkor járna a munkanélküli hitel, ha az állam mond fel, mert nem tud értéket teremtő munkát adni a programban részt vevő számára.
És akkor térjünk át a nyugdíjrendszerre. A nyugdíjrendszer a társadalom idős, vagy olyan mértékben súlyos beteg tagjai részére nyújt biztos megélhetést, akik már képtelenek a megélhetésüket biztosító jövedelem megtermelésére. Tulajdonképpen ez nem más, mint az idősekről való gondoskodás állami szintre emelése – tekintettel a városias társadalmak azon sajátosságára, hogy a szülők és gyermekeik gyakorta térben erősen elkülönülten élnek.
Ennek érdekében az állam egyfajta adót, a társadalombiztosítási hozzájárulást vet ki mind a munkaadókra, mind a munkavállalókra, majd a befolyt összeget szétosztja a nyugdíjasok között azok aktív kereső kori jövedelmük arányában. Amivel sok gond nem is lenne, ha a mindenkori kormányok – tekintettel a nyugdíjasok szavazati jogára – nem osztanának többet szét, mint ami a kasszában van. Ezt pedig a kormány költségvetésének terhére teszik, a többi befolyt adó, és a felvett hitelek terhére.
Így viszont a kormányokkal megesik, hogy a nyugdíjasok reáljövedelmeit nagyobb mértékben emelik, mint amit az aktív korúak el tudnak érni a munkaerő piacon. Ami különösen azért ennyire szembeötlő, mert a rendszer célja az, hogy az időseknek biztosítsa az aktív korukban elért életszínvonalukat, és nem azt ami a munkaerőpiacon aktuálisan elérhető – különösen nem többet.
Ám a kormányok már olyanok, hogy a szavazatokért sok mindenre képesek, a lényeg, hogy a következő választást is megnyerjék. Ebből sajnos megjósolható, hogy a jelenlegi rendszer mindig hajlamos lesz elszaladni a költségek tekintetében, hiszen a nyugdíjasok megélhetése jelenleg az államtól függ, és ennek hatására az aktív korúaknál nagyobb arányban élnek szavazati jogukkal.
Ám mindezért nem a nyugdíjasok a felelősek, hanem a mi dicső választott képviselőink, és jómagunk, ha voltunk oly balgák, hogy olyanra szavaztunk aki inkább a nyugdíjasok érdekeit, semmint az aktív keresőkét helyezi előtérbe. (Mondjuk másra nem nagyon szavazhattunk volna, mert mindenki nekik ígért…)
Elméletileg segíthetne, ha 2/3-os törvény kellene a nyugdíjalapok központi költségvetésből történő feltöltéséhez, ám a valóságban ez fabatkát sem ér, hiszen a jelenlegi ellenzék (legalábbis nagy része) is megszavazta a kormány korábbi szociális kiadás növelő intézkedéseit.
Akkor mi segít? Rövid távon valóban csak az országgyűlés önfegyelme, hogy nem emeli az inflációt meghaladóan a nyugdíjak összegét. Hosszabb távon a piaci biztosítók.
Ugyan a jelenlegi válság sok pénzt tűntetett el a nyugdíjbiztosítók kasszájából, ám magát a rendszert nem érte végzetes csapás. Elvesztettek valamennyi pénzt, ám kifizetéseik amúgy is a mindenkor meglévő eszközeik értékétől függenek, így a rendszer zártsága nem sérült, bár természetesen most alacsonyabb nyugdíjakat tudnának kifizetni, mint a válság előtt.
Hosszú távon azonban a jelenlegihez fogható válságok ritkák, nem is volt erre példa a ’30-as évek óta. Persze volt néhány válság az eltelt időszakban, azonban azok minimális veszteséget okoztak a nyugaton – különösen az Egyesült Államokban – elterjedt magán nyugdíjbiztosítóknak.
Ilyen súlyos válság esetén pedig minden biztosítási forma kockázatos, nem kivétel ez alól az állam sem, különösen ha az nyakig el van adósodva a válságtól függetlenül is. Éppen ezért a magánbiztosítók – természetesen megfelelő felügyelet és szabályozás mellett – biztonságosnak és hatékonynak tekinthetőek, és az állami rendszerrel ellentétben nem fenyegetik annak működőképességét. Lényegében az állam megmaradhatna egyfajta tartalék, vész biztonsági elemnek, amely akkor – és csak akkor – nyújt segítséget, ha a piac olyan mértékű károsodást szenvedett, hogy az önmaga már nem képes biztosítani a hatékony működést, ellátást.
És pontosan ennek kellene az állami struktúraváltásnak az alapelvének lennie: az állam ne állandó működtető, hanem elsősorban szabályzó és csak végszükség esetén beavatkozó szereplője legyen a társadalmi, gazdasági folyamatoknak. Az emberek ugyanis okosak és alkalmazkodó képesek. Ha nem old meg mindent helyettük az állam, akkor többnyire maguk oldják meg azokat a problémákat, amelyek felmerülnek. Ha ehhez összefogás kell, akkor létrehoznak majd szigorú szabályok szerint működő önkéntes szerveződéseket, amelyek épp a rendkívül szigorú szabályaik miatt annyira sikeresek.
Nem szabad elfelednünk azt, hogy mindazon szolgáltatások nagy részét, amelyet ma az állam nyújt polgára részére, azt eredetileg önkéntes szerveződések találták ki, alkották meg és működtették hosszú ideig sikeresen. Majd az ötletet, ötleteket egyszerűen lenyúlta a (német) állam (konkrétan: Otto von Bismarck volt az elkövető) és azt kiterjesztette a polgárok összességére. Azóta viszont az élet megmutatta azt, hogy ezen rendszerek hatékonysága éppen az önkéntességen és az így elért szigorú belső erkölcsi szabályokon alapult, amelyeket az állam csak nehezen tud lemásolni, pótolni.
És még valami: nincs ingyenebéd. Mindig, mindenért fizetnünk kell, legfeljebb nem látjuk, hogy hol és mikor. Annál azért az is jobb, ha a pincér egyből hozza a számlát…
Köszönjük Rorgosh-nak ezt a remek 3 részt. Le is tölthetitek egyben...
