A tegnapi első rész folytatása:
Hogyan alakult ki ez a rendszer? Ez a rendszer, mint már utaltam erre, a ’29-es válság tapasztalatainak következménye. Bár az őrült ’20-as éveket aligha nevezné bárki is egy konzervatív időszaknak (Berlin igazi bűntanya volt akkoriban), fogyasztói szempontból mégis az volt. A lakosság nem adósodott el jelentős mértékben, inkább a betétek domináltak. Jelentős hitelállománnyal inkább a gazdasági szervezetek rendelkeztek, amelyek ebből a termelés folyamatos fejlesztését finanszírozták.
A rendszer azonban nem bírt kellő fogyasztói oldallal, így elkezdett csökkenni a nyereség, így a betétek után fizetett kamat is. A lakosság ennek hatására elkezdte kivonni a pénzét a bankokról/tőzsdékről, hogy a fogyasztását ebből finanszírozza. Ennek hatására azonban néhány bank becsődölt, hiszen a pénzét nem volt képes elég gyorsan kivonni a pénzpiacról. Ez pánikot és a New Yorki tőzsde összeomlását, majd a gazdasági válságot váltotta ki. És 10 évvel később a világháborút…
A korabeliek tapasztalata ennek alapján (bár megjelent egy korlátozott betétbiztosítás) az volt, hogy nem feltétlenül érdemes jelentős vagyonokat a pénzpiacon gyűjtögetni, hiszen egy válság esetén a csőd ezt elviheti. A gazdálkodó szervezetek pedig rájöttek: piac is kell a termékeknek. Ennek hatására – lassan ugyan, közbejött ugyanis egy világháború – de megváltozott mind a fogyasztási modell, mind a pénzintézetek lakossághoz történő hozzáállása.
Mindezek következtében kialakult egy olyan gazdasági modell, amely mind a fogyasztóknak, mind a gazdálkodó szervezeteknek hitelt nyújtott, így biztosítva a fogyasztás és ezáltal a termelés folyamatosságát. Tulajdonképpen ez az elmúlt évtizedekben egy sikertörténet volt, hiszen mindazon fejlett társadalmak melyek voltak oly szerencsések, hogy nem kellett a szocializmus vívmányaiért harcolniuk olyan gazdasági fejlettséget és jólétet értek el, amelyet még mindig csak irigylünk.
Ám minden sikertörténet véget ér egyszer. Nem azért mert egyesek szörnyű összeesküvést szőnek ellene, vagy épp így alakították ki a struktúrát – mint az látható, a jelenlegi modellt a szereplők közös érdeke hozta létre – hanem mert minden rendszernek vannak erőforrásai, amelyek lassan kiapadnak. A jelenlegi modell esetében ez a hitelképesség, amely a gazdaságilag fejlett régiókban már elérte a gyakorlati lehetőségek határát.
Mindenki ilyen súlyosan eladósodott lenne?! Igen és nem. Nem, mert pénzpiaci viselkedés nem csak közgazdaságtani, hanem kulturális alapokon is nyugszik. Sokan ennek megfelelően nem akarnak eladósodni, illetve megválogatják, hogy mi is az, amiért hajlandóak vállalni a hitelek kockázatait. Másrészről igen, mert akik nem akarnak eladósodni, azok gyakorlatilag semmilyen kedvező konstrukció mellett nem teszik ezt, míg azok, akik hajlandóak az eladósodásra, azok már meg is tették azt. Emellett a csökkenő népesség miatt az öregség, elhalálozás miatt kieső adósok friss adósokkal történő pótlása jelentős nehézséggel jár. A rendszer tartalékait egyedül a még gyorsan fejlődő gazdaságú (sajnos nem mi…) közép- és kelet európai gazdaságok növekvő jövedelmű és ezért növekvő hitelképességű lakossága, valamint a távol-keleti régiókban esetlegesen bekövetkező fogyasztói szemléletváltozás (az eladósodásra való hajlandóság növekedése) jelentik.
Most egy jelentősnek ígérkező gazdasági válság elején állunk. Mi várható? Nehéz megmondani. A kormányzatok alapvetően a jelenlegi struktúra, modell fenntartása érdekében tettek, tesznek lépéseket. Ennek okai sokrétűek. Az egyik az egyszerű tény: ezt ismerik egyedül. A másik, hogy a kormányzatok a válságot egy egyszerű szabályozási válságnak tekintik, így egy komolyabb, hatékony állami szabályzó rendszer kiépítésében látják a válság megismétlődésének a kulcsát.
További ok, hogy a kormányzatok, amelyek négyévente megmérettetésre kerülnek, a válság gyors feloldásában érdekeltek, márpedig ez leginkább a jelenlegi modell megőrzésével, kiterjesztésével érhető el. Ha ugyanis sikerülne a távol kelet dinamikus, erős gazdaságait fokozottabb hitelfelvételre, és ezáltal nagyobb fogyasztásra ösztökélni, úgy az oda irányuló export, vagy legalább az onnan jövő import helyettesítése révén megindulna újra gazdaság és ezáltal a lakosság jövedelmének növekedése. A növekvő jövedelem pedig nagyobb hitelképességet is jelent…
A probléma ezzel egyedül az, hogy a modell ritkán kér kormányzati engedélyt a váltásra (nem tudja melyik hatóságnál és hány példányban kell a kérelmet beadni), így az előbb-utóbb mindenképpen bekövetkezik. Tehát ha nem most lesz modellváltás, akkor majd jön egy újabb, és még újabb és egyre (hát még kettőre) súlyosabb válság ami végül kikényszeríti a változások elfogadását és támogatását.
Az állami szabályozás nem segít? Sajnos az állami szabályozás kérdésköre nagyon összetett problémakört jelent. Az egyik probléma, hogy minden szabályozásnál meg kell találni azt az egyensúlyt, amikor a rendszer még enged, és így nem akadályozza a gazdaság fejlődését és azt, amikor már korlátoz vagy tilt, hogy mérsékelje a kockázatokat. Ezt roppant nehéz eltalálni (nem tudom, hogy sikerült-e már valakinek). Egyes államok inkább engednek, ők jellemzően gazdagabbak, ellenben állandó magas kockázatnak vannak kitéve, más államok inkább korlátoznak, ők szegényebbek és elszenvedik a többi állam engedékenységéből adódó kockázatokat. Persze egy válság után mindig szigorítás jön, de azt alkalmazni is kell.
És itt jön a másik probléma. Az amerikai jelzálogpiacot több kormányszerv is ellenőrizte, nem számítva a civil hitelminősítő intézetek sorát. Sajnos a felügyeletről – láthatóan – nem lehet ódákat zengeni. Fájdalmasan súlyos – és érthető – kudarcot vallottak.
Miért is??! Az ok egyszerű. Minden államigazgatás egyik alapigazsága, hogy az állami szervek valahol be vannak kötve egy politikushoz. A politikusok azonban újraválasztásban gondolkodnak. Így amikor egy közigazgatási szerv feltárja, hogy komoly szintre emelkedtek a kockázatok a gazdaságban akkor válaszút elé kerül. Ha a kockázat alapján meghozza a szükséges intézkedéseket, korlátozza a kockázatot jelentő gazdasági tevékenységeket, akkor azzal valószínűleg legalább egy kisebb gazdasági megtorpanást idéz elő. Most képzeljük el, hogy ezt megpróbálja beadni egy politikusnak a választás előtti (vagy bármilyen) évben.
A politikus legelső kérdése az lesz, hogy biztos benne? És mikor? Egy gazdasági kockázat realizálódása a bekövetkeztéig sohasem biztos (az angol ingatlanpiaci lufi például magától leeresztett, nem kidurrant mint az amerikai), és a mikor pedig az amit soha nem lehet pontosan megjósolni. Tehát a következő kérdés az lesz, hogy kihúzhatjuk a választásig? Tudom, erre mindenki azt válaszolná, hogy nem, mégis, mindenki akinek felteszik a kérdést azt mondja, hogy van rá esély. Talán azért, mert valóban van rá esély, sőt, gyakorta sikerül is. Hiszen gyakorta lehet kisebb korrekciós lépésekkel még húzni az időt, sőt, kis szerencsével még a piac önszabályzó elemei is besegíthetnek, és feloldhatják a problémát.
Ebből adódóan azonban az állami hivatalok fájdalmasan tehetetlenek, képességeik gyakorlatilag csak a jogszabályellenes gazdasági cselekmények tiltására, büntetésére korlátozódnak. Ennél több lehetőségük többnyire már csak akkor van, amikor a baj már bekövetkezett, így a válságot legfeljebb enyhíteni, és nem megakadályozni képesek.
És a hitelminősítő intézetek? Problémáik eltérőek, de legalább olyan súlyosak, mint az állami szervek szakembereié. Ugyanis nem egyszerű egy hitelminősítő feladata. Meg kell becsülnie, hogy mekkora a kockázata annak, hogy az adósok – amely a jelen esetben hitelintézetek – nem fizetnek. És mi alapján becsüli ezt meg? Jobbára annak alapján, hogy mennyi az adott hitelintézet nyeresége, a várható hitelfelvételi és kihelyezési képessége, és mekkora tartalékot képzett.
A nyereségről, a tartalékról az adott pénzintézet negyedéves értesítéséből értesül, amelyet az épp aktuális piaci folyamatok alapján (amelyet épp a vizsgált szereplők elvárásai alakítanak) korrigál. A pénzpiaci folyamatok alapján becsli a hitelfelvételi és kihelyezési képességet is. Viszont amíg gördül a szekér, addig a piaci szereplők optimisták, tehát esetleg hiába láthatóak aggasztó jelek, azokat eltakarja a piaci szereplők optimizmusa.
Akkor mit is szűrnek ki a hitelminősítők? Azokat a szereplőket, akik gazdálkodásának kockázatos voltát még a gazdaság hurrá optimizmusa sem képes elfedni. Vagyis a legdurvább szélsőségeket.
Tulajdonképpen a pénzpiac biztonsági elemeinek nem is célja a kockázatok kizárása. Tudomásul kell venni, hogy minden gazdasági tevékenység kockázatokkal jár. Egyes tevékenységek magasabb, míg mások alacsonyabb kockázatokkal. Ez általában az elvárt haszon, nyereség mértékében is megmutatkozik. A biztonsági elemek célja tulajdonképpen a kockázati szint azonosítása, illetve a kockázatokkal történő visszaélés kizárása. Csakhogy a válságnak épp az volt a lényege, hogy maga az egész pénzügyi rendszer tért át egy kockázatosabb zónába, és – bármily megdöbbentő is – ezt lereagálta a pénzpiac önszabályzó rendszere az egymást követő rekordnyereségekkel, osztalékokkal.
Éppen ezek folytán egy újabb, hatékonyabb (-nak mondott), és jóval drágább szabályozás lesz, ami inkább további veszélyt jelent a pénzpiacra nézve.
Miért is? Egyszerű. A mostani válság előtt is volt egy figyelmeztető jel a rendszer működésével kapcsolatban: a sorozatos rekordnyereségek. Ez nyugodt piaci körülmények között szinte elképzelhetetlen, hiszen a siker miatti gazdasági erőforrás átcsoportosítások normális esetben kiélezik a versenyt, ami természetesen a nyereségráta csökkenésével jár. Az állami és a fejlett piaci biztonsági rendszerek nélkül a gazdaság szereplőinek egy idő után feltűnt volna: lufit fújnak. És mivel a lufi jellemzője, hogy a végén durran, és akkor nagy a veszteség, ezért a konzervatívabb piaci szereplők hamarabb kivonnák a pénzüket. Ez természetesen nem működik tökéletesen, azonban a kockázatokat leginkább azok a szereplők viselnék, akik a leginkább erre vannak specializálódva (vagyis a kockázati tőke alapok).
Csakhogy most nem ez történt. A legnagyobb veszteség épp a konzervatív alapokat érte. Miért? Az ok az állami és a civil felügyeleti szervek léte által teremtett hamis biztonság. A szereplők ugyanis (némiképp joggal) elvárnák az adójukért, illetve a pénzpiaci eszközök magasabb áráért, hogy a felügyeleti szervek figyelmeztessék őket a megemelkedett kockázati szintre. Amíg ilyen figyelmeztetés nem történik, addig (némiképp felelőtlenül) feltételezik, hogy a kockázati szint továbbra is elfogadhatóan alacsony, hiszen ha nem így lenne, akkor már figyelmeztetést adtak volna ki a felügyeleti szervek.
Ha a szigorúbb felügyelet nem, akkor mi segít? A válasz: a fogyasztási, gazdasági struktúra újragondolása. A jelenlegi válság egy bizonyos pont után önmagától fel fog oldódni, hiszen a piaci szereplők számának várható csökkenése a megmaradt szereplőket végre újra nyereségessé fogja tenni. Képesek lesznek a termelés bővítésére, ami persze a piacokat is bővíteni fogja.
Persze ettől még természetesen törekedni kell a válság hatásainak enyhítésére, bár talán nem azzal a módszerrel, amellyel jelenleg a kormányzatok próbálkoznak.
A jelenlegi politika ugyanis az, hogy állami pénzen mentenek gazdasági szervezeteket és már a fizetésképtelenné vált adósok megmentésére is fogalmazódik valamilyen kezdeményezés. Mindez azonban rossz példát szül, hiszen ezzel mentesítjük a piac szereplőit a felelősségük, a kockázatok tudatos mérlegelésének kötelezettsége alól.
Természetesen ez nem azt kell, hogy jelentse, hogy a fizetésképtelen adósokat az utcára kell tenni, vagy hogy hagyni kell a munkahelyek ezreit megszűnni. Inkább azt kell megnézni, hogy a jelenlegi rendszeren hol lehet tudatosan módosítani a válság hatékony feloldása, a kiváltó okainak felszámolása, egy eltérő gazdasági, fogyasztási modellre történő gyorsabb, zökkenőmentesebb áttérés érdekében. Illetve azt, hogy hogyan lehet a szociális szempontok szem előtt tartása mellett elfogadtatni a tulajdonvesztést mind a fizetésképtelen adósokkal, mind a hitelintézetekkel.
Igen, a hitelintézetekkel is, hiszen elfogadhatatlan az, hogy miközben az adós elveszíti évek munkájának eredményét, addig a hitelintézetek, akik mégiscsak maguk helyezték ki rosszul a hiteleket, illetve kezelték azokat nem szembesülnének a saját hibás hitelpolitikájuk következményeivel. Persze ez sújtaná a betéteseket is, viszont ez végre némiképp kiszelektálná a legkevésbé hatékony pénzintézeteket.
Szóval mit is lehet tenni a fogyasztási modellel? Sokmindent. Jelenleg a világ fejlettebb régióiban kamatadó sújtja a betéteseket, miközben a válság egyik fő problémája a betéthiány. Hiszen hiába adja akár negatív kamatlábra a jegybank a pénzt a hitelintézeteknek, ha azok az alacsony betéthányad miatt azt nem vehetik fel. Mondhatni jelenleg a pénzintézetek nagyon olcsón nem kapnak pénzt (már persze nemzetközi viszonylatban, nálunk drágán nem kapnak).
Mindeközben a reálgazdaság szereplői, akiknek esetleg még piacuk talán lenne, nem kapnak pénzt a hitelintézetektől, így kénytelenek korlátozni, felfüggeszteni, vagy akár meg is szüntetni a működésüket, hiszen a működésüket segítő hitelek hiányában nem tudják kifizetni a beszállítóikat vagy az alkalmazottaikat. Ugyanis a megmaradt kevés hitelforrásért továbbra is versenyezniük kell a fogyasztói oldallal, miközben azok hitelfelvétele már inkább csak kockázati mintsem élénkítő tényező a gazdasági rendszerben.
Tehát a kamatadó – ami a lényegéből adódóan mérsékli a megtakarítási hajlandóságot – most bénítólag hat a gazdaságra, hiszen egy olyan gazdasági viselkedést büntet, amely hasznos, és így egy olyat részesít előnyben, amely káros a gazdaság egészére. Mindezt akkora állami bevételért, ami nagyjából a GDP 0,2 %-a, tehát olyan 15-20 km autópálya építésére elég (legalábbis nálunk, mások azért ebből többet kihoznának…).
Miközben ez az adónem, ha feltételezzük, hogy a kamatok fele bent marad a megtakarításokban, akkor a kötelező betétrátán keresztül legalább a GDP 1,5 - 2%-ra tehető pénzt von ki a pénzpiacról (és persze még sokkal többet, ha annak a pénznek a hasznosítását is figyelembe vesszük).
Pedig akár meg is fordíthatnánk a helyzetet. Most ugyanis a gazdaságilag káros pénzpiaci tevékenység a lakossági fogyasztási hitelek felvétele. Talán inkább ezen hitelek kamataira kellene adót kivetni, ami a lakosság részére megdrágítaná a hiteleket, így kevésbé tudnának versenyezni a gazdálkodó szervezetekkel. Célszerű lenne ezt a viszonylag kis értékű fogyasztási cikkek hiteleire kivetni, ugyanis ez nem váltana ki jelentős és elhúzódó fogyasztási visszaesést (a lakosság hitelek helyett néhány hónapnyi megtakarításból vennék a plazma TV-t…).
Mindez a jegybanki hitelek rendszerén keresztül többletforrást juttatna a gazdálkodóknak, akik így, ha képesek nyereségesen termelni, fennmaradnának, és biztosítanák a foglalkoztatás fennmaradását, újbóli kibővítését.
És mi legyen a bedőlt hitelekkel? Ezeket érdemes átvizsgálni. A plazma TV nem létszükséglet, és jobbára az autó sem. Ellenben az utca nem épp a legmegfelelőbb lakhely. De mit lehet tenni? A jelenlegi kormányzati koncepció a létező szocializmus egy újabb vívmányának tűnik. Ugyanis az állam felvásárolná a bedőlt adósok lakásait (idáig egész jó, bár félő, hogy nem azon az áron, amennyiért azt a bank a piacon tudná értékesíteni), majd lakbért fizettetne a volt adóssal a lakhatásért cserébe (ez a rész teljesen rendben van, ha az nem tér el jelentősen a piaci áraktól).
A probléma az, hogy később a volt adósok megvehetnék a lakást és itt valószínű, hogy az árképzésnek és a fizetési kondícióknak nem sok köze lenne a piaci viszonyokhoz. Mindenki nézze el nekem, hogy nem akarok újabb lakásokat venni családok tízezreinek, miközben azon senki nem akar segíteni, aki felelős viselkedést tanúsítva továbbra is fizeti a törlesztő részleteket.
Akkor mi a javaslatom? Olyan gazdasági szervezetek létrehozása, támogatása amelyek az aktuális piaci áron felvásárolnák a bedőlt hitelesek lakásait, és azoknak piaci áron bérbe adnák a korábbi hiteleseknek, és amely szervezetek a befizetett lakbérből visszatérítenék az állami támogatást. A korábbi hitelesek pedig ha újra lakásvásárlásba kívánnak fogni, akkor azt a piacról teszik, remélhetőleg már átgondoltabban.
De milyen lesz ez az új világ? Nem lesznek látványos különbségek. Várhatólag előtérbe kerül a megtakarításból történő fogyasztás, különös tekintettel a nem túl nagy értékű javak esetében.
