A keltető egy üres szoba, ahol csak fekszel az ágyon, ülsz a sarokban és üvöltesz. Ömlik a könnyed, folyik az orrod, a csontjaid egyenként fájnak, mintha éles késeket forgatnának a gerincedben szüntelenül. És percnyi szünet nélkül jönnek a rémálmok, aludni, enni, pihenni sem tudsz tőlük. Álmodban egyre csak rohansz, menekülsz a rendőrök elől, a barátaid elől, akiket átvertél, álmaidban koszos pincék mélyén fetrengsz, a saját mocskodba fulladsz, gyilkolsz. Már nem vagy ember, csak egy hasogató, nyomorult, fájdalmas görcs, elszürkült bőr feszül a csontjaidon, és várod a halált. Testedet, lelkedet, anyádat, egész nyomorult életedet odaadnád egyetlenegy, legutolsó lövésért.
Néha rád nyitják az ajtót, inni adnak. Nem szólnak, tudják, hogy fölösleges. Aki ott van, átélte ugyanezt. Nem akarnak rajtad segíteni, mert tudják, hogy úgysem tudnak segíteni. Vagy túléled, vagy belehalsz. Rendszerint túléled. Lassan elmúlik az elviselhetetlen fizikai fájdalom, a rémálmok szelídülnek. Néhány hét után néha már képes vagy pár órát aludni. A gyomrod nem dobja ki rögtön a kaját. Dolgozol, részt veszel a csoportos terápiákon, megpróbálsz imádkozni, nézed a felhőket az égen, hallgatod a madarak énekét, és nem érted, hová tűnt el az öröm belőled. Úgy teszel, mintha élnél, de belül üres vagy és halott. És megpróbálsz rájönni, hogy mi történt, mikor kezdődött.- Dogossy Katalin - nana.hu