Rorgosh barátunk tovább folytatja (1. rész itt):
Az állam által nyújtott szociális szolgáltatások három kategóriába tartoznak: jövedelempótló és kiegészítő támogatások valamint az egészségügyi szolgáltatások, bár az utóbbiak egy része jövedelempótló jelleget is ölt. A teljesség igénye nélkül tekintsük át ezen szolgáltatásokat.
Kezdjük az egészségügyi rendszernél, ha már pártunk és kormányunk az utóbbi években elfelejtette elmagyarázni a rendszer működését (így persze nem meglepő, hogy nem is volt támogatás a reformjavaslat mögött).
Az egészségügyi ellátó rendszernek lényegét tekintve egy bevételi forrása van: a munkaadók és a munkavállalók által befizetett egészségügyi hozzájárulásnak becézett adó. (Adó, mert kötelező, és mert lényegében az államkasszába, illetve annak egy elkülönített számlájára fizetjük.) Ezt persze szükség esetén (vagyis jelenleg minden áldott évben… - na jó, áldás nem kell) az állam a központi költségvetésből kiegészíti, vagyis adó- és hitelforintokat fordít még erre az állam. A központi költségvetés hozzájárulása változó, ha nincs elég adó, akkor ez csökken. Ilyenkor mondják azt a különböző érdek és politikai csoportok, hogy az állam pénzt vesz ki a rendszerből, holott az csak kevesebbet tesz bele. (Ugye, ugye, amikor mindenki hozzászokik Róbert bácsihoz!)
A rendszer kiadási oldalán gyakorlatilag két tétel szerepel: az egyik maga a tényleges gyógyászati ellátás (orvosi ellátás, kórházi kezelés, gyógyszertámogatás, az egészségügyi dolgozók fizetése, stb.), a másik pedig a munkavállaló kieső jövedelmének pótlása a betegség idejére.
Az első tétel olyan, hogy az kerül amennyibe kerül, bár személyes tapasztalat, hogy a jelenlegi rendszer egy nem túl magas színvonalat konzervál. Ezen a téren megtakarítások úgy érhetőek el, ha csökkentjük a visszaeséses, szövődményes esetek számát, vagyis bevezetünk valamilyen módszert az orvosok teljesítményének mérésére, és a nem megfelelő orvosoktól egyszerűen megszabadulunk.
További lehetőség lenne – nem véletlen a feltételes mód – ha sikerülne a betegeket már a betegség korai fázisában az egészségügyi ellátórendszerhez irányítani, így a betegségek gyógyítása egy kevésbé kifejlett állapotban, és éppen ezért alacsonyabb költségekkel történhetne.
Illetve van még egy lehetőség: a kórházi ellátás idejének mérséklése. Velem esett meg, hogy 9 napig voltam kórházban, és az elbocsájtásomkor mondták meg, hogy a szakirodalom szerint a betegségem valójában nem járt tüdőembólia kockázattal – emiatt a veszély miatt ettem 9 napig olyan kórházi kosztot, ami se ízletes nem volt, sem meg nem felelt az adott betegséghez előírt diétának. Mondhatni: 9 napi kórházi ellátás költsége repült ki az ablakon.
A második tétel azonban egy olyan elem, amely a jelenlegi ellátó rendszer legtöbb problémáját okozza. Ugyanis a rendszer nagy kiadása az, hogy a beteget a munkaképtelensége idejére az állam jövedelempótló támogatásban részesíti, abban a reményben persze, hogy az mihamarabb visszatér a munkájához, és újra lelkesen (vagy nem annyira lelkesen, de megteszi) adót és járulékokat fizet.
Csakhogy itt van egy kis probléma. Illetve több is. Az egyik mindjárt az, hogy a hazai orvosok túl lelkesek a táppénzre történő kiírás terén. Sőt, jobbára fel is tételezik, hogy ezért jelent meg a beteg náluk – holott a többség inkább csak gyógyulni vágyik. Így persze helyből kiírják 2 hét táppénzre a pácienst egy olyan megfázással vagy torokgyulladással, amely a megfelelő gyógyszeres kezelés mellett 3-5 nap alatt megszűnik.
Ez több problémát is felvet. Az egyik mindjárt az, hogy sokba kerül, márpedig ez luxus egy olyan rendszernél, amely rendszeres külső kiegészítésre szorul. A másik az, hogy a beteg sokszor nem is engedhet meg magának ilyen hosszú kiesést a munkából. Egyszerűen sokan féltik az állásukat, és ami igazán szomorú: joggal. Ugyanis ezt a szokást a munkáltatók is ismerik, és hajlamosak „lógásként” tekinteni az egészségügyi szabadságra. Ennek következtében viszont sokan már csak akkor mennek el orvoshoz, ha már nagyon betegek, és amikor a gyógyítás költségei magasak, és esetleg már nem is teljes mértékű a korábbi egészségügyi állapot és munkavégző képesség helyreállítása. (És mi egy ilyen rendszerre értékként tekintünk…)
A rendszerben ezen túl vannak olyanok is, akik tartós ellátásban részesülnek, mivel egészségi állapotuk olyan tartós károsodást szenvedett, ami nem teszi lehetővé a munkába történő visszatérést. Amivel igazából semmi baj nem lenne, ha csak ezt az ellátást biztosítaná, és nem a munkanélküliséget bújtatná. Ezzel szemben alighanem mindannyian ismerünk olyanokat, akik egészségi állapota bőven alkalmas a munkavégzésre, és mégis rokkant nyugellátásban részesülnek. Ezen esetekben nyilvánvaló az ezt megítélő orvosközösség felelőssége, azonban a jelenséget szemmel láthatóan a jelenlegi rendszerben nem lehet eltűntetni.
Mi mindezen problémáknak az oka? Az egyik a túlzott centralizáció. Az OEP egy hihetetlen mértékben túlterhelt rendszer, amelynek egyidejűleg túl sok adatot, információt kell feldolgoznia. Ebből adódóan az ellenőrzési funkcióit sem tudja teljes körűen ellátni, és ezt sajnos más is tudja. Létszámának növelése talán megoldást jelenthetne, ám az politikai vitákat váltana ki, hiszen mindenki kisebb létszámú államot akar.
Emellett az OEP minden lépése szükségszerűen átpolitizálódik, egész egyszerűen azért mert a politika – mint minden költségvetési szerv esetében – felügyeletet és irányítást gyakorol felette. Ebből adódóan az OEP szinte tehetetlen ha a kormány elveszítette a népszerűségét. Máskor pedig épp a népszerűségét az egészségügyi szakmai szervezetektől féltő politika bénítja le az OEP-et. Ilyen környezetben pedig nem lehet dolgozni, az alkalmazottak körében fokozottan fennáll a belefásulás veszélye. Vagy más, piaci szervezetekhez történő távozásé.
További probléma, hogy a jelenlegi rendszerben az orvosok nem igazán érzik döntéseik anyagi felelősségét. Így persze sokkal könnyebben hoznak sablonos döntéseket (lázas beteg = 2 hét táppénz, ha állapota romlik kérem hívjon azonnal), vagy olyan szociálisan jó szándékú döntéseket mint olyanok rokkant nyugellátás alá vonása akik rehabilitálhatóak lennének. Az orvosnak is egyszerűbb, a beteg is hálás és a rendszer is biztos elbírja…
Az ellátás színvonalát érintő probléma az orvosok jövedelmének korlátozott differenciálhatósága. Ma egy nagyon jó orvost az államilag finanszírozott egészségügy nem tud megfizetni, így az vagy külföldre távozik, vagy magánpraxisra vált, és legfeljebb azért marad meg részben az állami egészségügyben, hogy onnan a magánpraxisába irányítsa a betegeket. Így viszont a rendszer komoly orvoshiánnyal küzd, ami nem teszi lehetővé azon orvosok kiválását a rendszerből, akik nem képesek az elvárható színvonalon dolgozni. Nem feltétlenül kell kirúgni az orvost, ha hibázik a műtőasztalnál, ám ha gyakorta teszi ezt, úgy érdemes legalább a műtőasztal közeléből eltávolítani.
Mi a megoldás? Egyszerű, bár sokan támadják az ötletet: a magánbiztosítók. Én tudom, hogy mindenkinek fáj az, ha az egészségünkért cserében valaki üzleti haszonra tesz szert (sajnos ritka féltékeny nemzet vagyunk, avagy dögöljön meg a szomszéd tehene is), ám azt tisztán kell látni, hogy a biztosítók a nyereséget nem a tényleges orvosi ellátás színvonalának rovására, hanem a felesleges táppénzek és rokkantnyugdíjazások visszafogása révén érik el. Ami igazából leginkább csak azoknak fáj, akik most a munkanélküliség elől a rokkantnyugellátás ernyője alá menekülnek. A kevesebb táppénz ellenben akár jól is sülhet el, hiszen így talán a munkaadók sem tekintik majd lógásnak az egészségügyi szabadságot.
Ide kívánkozik: egy korábbi miniszterelnökünk, akinek azóta sikerült két választást is veszítenie, lassan szokásosnak mondható évértékelő beszédében eredményként említette, hogy a hazai egészségügy nem került ki a részvénypiacra, így a pénzügyi válság nem tűntetett el pénzt a rendszerből. Szomorúan kell megállapítanom, hogy az illető ezek szerint még józanul sem tudja miről beszél – a részegeknek elnézem, mert ők még kijózanodhatnak.
Ugyanis a piaci egészségügyi biztosító nem olyan, mint a nyugdíjbiztosító, amely évtizedekig felhalmoz, majd nyugdíjba vonuláskor fizet. Az egészségügyi biztosítók ugyan halmoznak fel, ám ezt jellemzően állampapírokban teszik, ráadásul ez nem olyan mértékű, mint a nyugdíj és haláleseti biztosítók esetében. Az induló rendszer azonban épp fordítva működött volna: az első időszakban pénzt szívott volna fel a pénzpiacról az indulási költségek finanszírozására, amelynek révén a hazai befektetők kevesebbet veszítettek volna a pénzpiaci válsággal, miközben a már működő biztosítók – mivel muszáj lett volna nekik – vettek volna állampapírokat.
Így a nagy, hősi eredmény: egy kettős öngól. Ezért érdemes volt harcolni. Remélem az illető a várhatóan közeljövőbeli ismételt hatalomra kerülése után esetleg pénzügyi szakembereket is megkérdez, mielőtt ilyen kérdésekben nyilatkozna, döntene…
Akkor folytassuk a jövedelem kiegészítő támogatásokkal, úgy sincs olyan sok belőlük (épp csak annyival több a kelleténél, mint amennyi van). A jövedelem kiegészítő támogatások célja a támogatottak jövedelmének, és ezzel életszínvonalának emelése valamilyen elérendő cél, például fokozott mértékű gyermekvállalás érdekében.
Az elmélet szép – és már Augustus római császár is átültette a gyakorlatba – ám a gyakorlat jobbára kevéssé igazolja eredményekkel az erre a célra fordított adóforintokat. A családi pótlék bevezetése ugyanis nem növelte meg az egy nőre jutó szülésszámot – és ez már az ókori Rómában is így volt, szóval tanulhattunk volna belőle – amely hazánkban az ’50-es évek közepe óta 2 alatt van, és kisebb megtorpanásokkal folyamatosan csökken.
Mi ennek az oka? Az egyik mindjárt az, hogy ez sincs ingyen, adókból finanszírozzuk, amelyet minden adófizető fizet. Vagyis az állam egyrészről elvon, más részen pedig osztogat. A másik az, hogy a gyermekvállalási hajlandóság egy nagyon sokrétű dolog, amelynek nem csak pénzügyi hanem kulturális és életmódbeli tényezőkön alapul. Emellett a legtöbb család a gyermekvállalásnál elsősorban az aktuális, meglévő pénzügyi lehetőségeit veszi figyelembe.
Emellett a családi pótlék összege – legalábbis a jellegzetesen elvárt 2-3 gyermekes családmodell esetén – túlzottan is szerény ahhoz, hogy valós segítséget jelentsen a szülőknek a gyermekkel kapcsolatos költségek finanszírozásában. Viszont emelése felborítaná a költségvetés egyensúlyát…
Éppen ezért célszerű lenne teljesen átgondolni ezt a kérdést és rendszert. Manapság egy család jellemzően legnagyobb kiadása a lakhatási költség, legyen akár szó a lakáshitel törlesztő részleteiről, akár albérleti díjról. És ennek költségei több gyermek vállalása esetén csak fokozódnak, hiszen nem lehet 2-3 gyermeket nevelni 55 m2 –en, vagy legalábbis nem sokan tarják ezt elfogadhatónak.
Ebből adódóan érdemes ebben segítséget nyújtani a családoknak, azonban nem kell, hogy azt feltétlenül az állam nyújtsa. Sokkal ésszerűbb csinálni egy szabályozott kiskaput az adórendszerben, és hagyni, hogy a munkaadók segítsék alkalmazottaikat. Elképzelésem egyszerű: minden munkaadó a munkavállaló bruttó jövedelmének 25-50 %-ig nyújthasson adóktól és járulékoktól mentes lakhatási hozzájárulást, természetesen számla ellenében, amelyet a munkavállaló albérleti díjra, vagy lakáshitel törlesztő részletére fordíthatna.
A 25-50 % az alábbiak szerint oszlana meg: 25% a gyermekkel nem rendelkező munkavállalóknak (elvégre előbb az ól és utána a malacok), családi állapottól függetlenül, 30% az egy gyermekkel rendelkező munkavállalóknak, 40% a két gyermekes munkavállalóknak és 50% a három, vagy több gyermekes munkavállalóknak. Ellenben az egyedülálló szülőknek nem kell feltétlenül külön támogatást biztosítani, ugyanis az a szomorú tapasztalatok szerint csak bátorítja a családok felbomlását, anélkül, hogy azok újabb családokká szerveződnének.
Ez a támogatás az államnak lényegében ingyen lenne, hiszen a munkaadók egy része előreláthatólag olyan jövedelmet biztosítana így az alkalmazottjai részére, amelyet jelenleg „feketén” ad nekik, vagyis amely után ugyanúgy nem fizet adót, járulékokat. Mivel azonban a rendszer számla köteles lenne, így a lakást bérbeadó, vagy az azt eladó fizetne utána adót, amely ellensúlyozná azt az adó kiesést, amelyet azok a munkaadók okoznának, akik eddig is tisztességgel bejelentették alkalmazottaik jövedelmét.
Egyfajta bújtatott jövedelem kiegészítő támogatás a munkanélküliek alkalmazását segítő támogatás, amely azonban jelenleg a nagy lelkesedéssel rúgott öngól egyik minősített esete. Ugyanis a gyakorlatban ez úgy működik, hogy azok a vállalkozók, akik olyan munkaerőt alkalmaznak, amely könnyen pótolható a munkaerőpiacról, azok csak annyi időre alkalmazzák a frissen felvett munkanélkülieket, amíg a támogatást kapják, majd utána új munkanélkülit alkalmaznak helyette…
Vagyis ez a támogatás csak forgatja a munkanélkülieket, ám nem segíti őket a tartós elhelyezkedésben. De legalább sokba kerül. Ennek oka persze egyfajta hibás gondolkodás a munkaadókról. Ugyanis azok azért alkalmazzák az alkalmazottakat, mivel szükségük van azok munkájára. Ha egy munkaadónak 5 emberre van szüksége, akkor 5-öt fog alkalmazni, és nem 6-ot. Az utóbbit legfeljebb akkor, ha az állam átvállalja annak alkalmazásának a költségeit, de ez gyakorlatilag csak egyfajta kapukon belüli munkanélküliség lenne.
Persze az állam ennyit nem fizet, így a támogatás csak a vállalkozók nyereségét növeli, aminek megtermelése, előállítása azonban a vállalkozó és alkalmazottainak a feladata, nem az államé. Persze lehetnek olyan vállalkozások, amelyek csak így életképesek, azonban nem látom sok értelmét életképtelen vállalkozások életben tartásának, hiszen azok egy gazdasági zavarra úgy is bedőlnek, míg a jobb időkben csak munkaerőt vonnak el a valóban életképes vállalkozásoktól.
További probléma, hogy a hektikus alkalmazás jelentős társadalmi költségekkel jár: az így alkalmazott munkaerő nem tervezhet előre, ami jelentősen rontja a közhangulatot, amely természetesen kisebb gyermekvállalási hajlandósággal jár.
A társadalom részére valójában a munkahelyek stabilitása a valódi érték, ez az alapja minden hosszabb távú befektetésnek. Éppen ezért érdemes lenne már a próbaidő vége után azonnal végkielégítési kötelezettséget előírni a munkaadók részére, amely talán enyhítené azt az elterjed jelenséget, hogy a szalagmunkát alkalmazó vállalkozások – legyenek akár hazaiak, akár nemzetköziek – lényegében nem gazdálkodnak a munkaerővel, hanem ha van egy 1 hetes kiesés a termelésben – például egy termékváltás miatti termelési sor csere miatt – egyszerűen elbocsájtják alkalmazottaikat, majd utána újra felvesznek a munkaerőpiacról. Így viszont egyszerűen olcsóbb lenne megtartani a munkaerőt az ilyen előre tervezett rövid leállások idejére.
(a folyatatás következik)
