Nincs könnyű helyzetben az ember – pláne ha politikus (feltéve, hogy biológiailag egyezik a kettő…) – ha meg akarja teremteni az ország hosszú távú sikerességének az alapjait és eközben – vagy épp ehhez – hatalomban akar maradni. Gyorsan elhíresült beszédében célzott is erre a lemondó (?) miniszterelnökünk. Ez a megállapítás még akkor is igaz, ha nincsenek illúzióink a politikusok ambíciói és szándékai felől – amiben egyébként sajnos láthatóan igazunk van.
A probléma oka egyszerű. A válság hatásainak enyhítéséhez és a hosszú távú sikerességhez rendbe kellene tenni a költségvetést, és legalább GDP arányos csökkenő pályára kellene állítani az államadósságot. Ennek pedig két lehetséges útja van: vagy az állami bevételek növelése – ez lehet adóemelés, vagy olyan jövedelmek megadóztatása, amelyek addig nem kerültek megadóztatásra – vagy a kiadások csökkentése, illetve a kettő vegyesen.
Ám adót emelni, vagy a rendszert átalakítani nem túl népszerű dolog. Egyrészt a jelenlegi adószint már így is túl magas – részben ezzel függ össze a rendkívüli mértékű adóelkerülés (és persze annak, hogy ebben az országban több Robin Hood van, mint az összes filmben együttesen az ismétlésekkel együtt) – másrészt a választók az adóreform szótól már lassan rosszul vannak – talán azért, mert az nekik jót még nem hozott. Emellett az adóalap kiterjesztése a minimálbérre és a nyugdíjra az érintetteknek valós elvonást okoz, még akkor is, ha ezzel az adók terheit jelenleg szinte egyedül cipelő középosztály terhei enyhülnek is (persze a minimálbéreseknek nem fáj a középosztály lassú elszegényedése…).
Nos, kiadást mérsékelni sem népszerűbb az adóemelésnél. Ugyan sokan célozgatnak az állam némiképp pazarló közbeszerzéseire – amúgy joggal – azonban az azokon elérhető megtakarítás messze nem elegendő a költségvetési lyukak betömésére – bár ettől még célszerű lenne ezt a közbeszerzéses témát egyszer rendbe tenni. Azonban a megtakarításra két lehetőség kínálkozik valójában: a szociális kiadások mérséklése és a közigazgatás költségeinek a csökkentése.
A közigazgatás költségeinek csökkentése nehéz ügy, hiszen ha hivatalokat számol fel az állam, akkor lassul a közigazgatás – ami súlyos gond, hiszen a gazdaság és a lakosság gyors ügyintézést akar – míg ha a minisztériumok létszámát fogja vissza az állam, akkor azok kidolgozói és koordinációs munkája látja kárát – ami azt jelenti, hogy a jogszabályok még az eddiginél is jobban le fognak maradni a valóság mögött.
Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lehetne, vagy kellene tenni valamit a közigazgatás terén. A legjobb lehetőségek az önkormányzatokban vannak. Ebben az országban több mint 3000 települési önkormányzat van, annak választott képviselőivel – és valamivel kevesebb jegyzővel. Összehasonlításképp, ez a szám más, hasonló népességű országokban olyan 5-600 körül alakul. Ennek alapján érdemes volna összevonni az önkormányzatok egy részét, így némiképp lehetne spórolni a választott tisztségviselők fizetésén. Bár ez elbocsájtásokkal jár, azonban ez mégsem súlyos probléma, hiszen a választott képviselőknek amúgy is mindig megvan az a kockázatuk, hogy nem választják meg őket.
Újabb lehetőségeket jelentene, a feladatok többségének leadása az önkormányzatok részére az e feladatokat ellátó hivatalokkal együtt. Ez ugyanis összevonásokra adna lehetőséget, amely leépítéseket tenne lehetővé anélkül, hogy az ügyfelek észrevennék ezt az ügyintézésben. Ennek alapja részben a meglévő párhuzamosságok felszámolása, másrészt a nagyobb létszámból adódó jobb munkaerő gazdálkodási lehetőségek. Továbbá, mivel az ügyintézés egy hivatalon belül történne, így az ügyiratok küldözgetése is kevesebb időt vesz igénybe (sajnos jelenleg gyorsabb, ha az ügyfél maga intézi ügyeit, amit gyakorta fel is rónak az országnak).
Ettől függetlenül azt tudni kell, ez fájdalmas lépés. Ugyanis munkahelyek megszűnését jelenti a közigazgatásban, és ha erre most kerül sor, akkor bizony számítani kell arra, hogy az elbocsájtottak munkanélküliek lesznek egy ideig. Az csak mese, hogy minden megoldható a nyugdíjazással. Amúgy is, a nyugdíj sincs ingyen… (Pontosabban: ha valami, hát az jelenleg drága.)
Ha már közigazgatás, akkor célszerű lenne egy-két más lépést is megtenni a hatékonyság érdekében (feltéve, hogy ez érdekel valakit…). Ez pedig az aláírási jogkörök átgondolása. Ma ugyanis a rendszer roppant alacsony hatékonysággal működik (csak simán: Magyarország, én így szeretem!), mivel van benne egy szűk keresztmetszet: az aláírási jogkör erős korlátozottsága. Az ügyfél kérelmét ugyanis egy ügyintéző dolgozza fel, aki azonban nem hozhatja meg a kérelem ügyében a végső döntést, hanem azt a főnöke teszi meg. A gyakorlatban az ügyintéző a már kész ügydarabot teszi le a főnök asztalára, aki azt átolvasás után (előtt…) aláírja.
Mi is ezzel a gond? Az, hogy ügydarab bizony van elég, főnök viszont annál kevesebb, ráadásul neki még irányítania is kellene a beosztottak munkáját, illetve mégiscsak ő dönt azokban az ügyekben, ahol az ügyintézők nem tudnak dönteni. Emellett még ellenőriznie is kellene az ügyintézők munkáját. Ez bizony az egy seggel több ló megülésének minősített esete.
Ellenben ha az ügyintézők aláírási – döntési – jogkört kapnak az egyszerűbb ügyekre, úgy ez a szűk keresztmetszet eltűnik. Amiatt pedig kár aggódni, hogy ezután a főnök kimarad mindenből. Azokban az ügyekben, ahol az ügyintéző látja, hogy ezzel megégetheti magát bizony hamar a főnökhöz fog fordulni – avagy védd a segged mozgalom. Viszont a főnök így tényleg tudja irányítani és ellenőrizni a beosztottak munkáját, tud gazdálkodni azok munkaidejével. Ugyanis így lesz erre ideje. Illetve – ha nagyon szükséges – akkor helyettesítheti az egyik kieső ügyintézőt, így enyhíthető a dömpingidőszakok során tapasztalható bedugulás. Ettől olcsóbb persze nem lesz a közigazgatás, ám legalább gyorsabban fog működni.
Akármennyit is sikerül megspórolnunk a közigazgatáson – feltéve persze, hogy azért meg akarjuk őrizni annak működőképességét (ebben néha nem vagyok biztos) – az bizony aligha elég a költségvetés egyensúlyának rendbetételére. Tetszik, nem tetszik, hozzá kell nyúlni a szociális kiadásokhoz, és épp ez az, ami a legkevésbé népszerű.
Hazánk ugyanis nemzetközi léptékkel mérve meglehetősen nagyvonalú a szociális ellátás területén – ezt soha nem is mulasztják el megemlíteni a külföldi elemzők. Ha ezt néhányan a mindennapjaink során ezt nem teljesen így éreznénk, annak az a gyakorlati oka, hogy bár nagyvonalú, ám rendkívül rosszul működik (nyugi, csak a szokásos). Ráadásul jellegzetes célcsoportjai is vannak, nem kis összefüggésben azzal, hogy mely néprétegek milyen arányban vesznek részt a választásokon.
További probléma ezen nagyvonalú rendszerünkkel az, hogy egyszerűen hozzászoktunk (ez nekem jár!), így persze nem szívesen mondanánk le az elért „eredményekről” (csak ismét megemlíteném a 40% nyugdíj és a 25%-os gazdasági növekedést). Persze, mivel ez JÁR ezért viszont nem nagyon tennénk be a közösbe (én befizetném az adót, ha látnám hogy hová megy!). Ezt a közgazdászok potyautas viselkedésnek nevezik. Azt pedig, hogy ezen szociális szolgáltatásokat még akkor is egyre többen veszik igénybe, amikor épp gördül a gazdaság szekere azt az erkölcsi kockázat számlájára írják.
Mi is az erkölcsi kockázat? Hát a jó erkölcsökhöz sok köze nincs. Azt jelenti, hogy ha én előre lefektetett ellenszolgáltatás kikötése nélkül nyújtok segítséget, akkor az akinek így segítettem az akkor is hozzám fog jönni segítségért, ha egyébként maga is meg tudná segíteni önmagát (elvégre az ÉN dolgom, nehogy már szegény ember egyszer gondoljon a holnapra is!). Az emberek már csak szeretik a könnyebb utat, még akkor is ha az épp a pokolba vezet. Amúgy épp oda vezet…
Azonban mielőtt elszállnánk az erkölcsi kockázat felett érzett dühünktől, vagy elkezdenénk gyűjteni a köveket a megkövezésemre az égbekiáltó szociális érzéketlenségem láttán, először tekintsük át, hogy milyen jellegű szociális juttatásokban részesít minket a mára elszegényedett Róbert bácsi, az állam....
(a folyatatás következik)
