Hunvald nagyon megszívta.

Egyik társa, Kardos Péter beismerő vallomást tett az ingatlanpanama -ügyben, zárolják a vagyonát (ideje volt), és most igazán szaftos részletek kerültek napvilágra az életviteléről.

Egykori sofőrje kitálalt a Magyar Hírlapnak. Az interjút változtatás nélkül közöljük:

"Néhány hete elbocsátották állásából Golcsa Józsefet, aki hat évig volt a február óta előzetes letartóztatásban lévő VII. kerületi szocialista polgármester, Hunvald György sofőrje.
Minden bűne az volt, hogy júniusban, amikor tanúként idézték főnöke ügyében a főügyészségre, nem hozta ki a vallomását, s nem volt hajlandó úgy vallani, hogy az mindenkinek jó legyen. A bizalom már áprilisban elfogyott, Hunvald egyik tanácsadója révén üzent a börtönből: „A Józsiban már nem szabad megbízni!” A kirúgott sofőr most a Magyar Hírlapnak ki­tálalt: a polgármester út­jai­ról, keszthelyi festményszállítmányokról, hét és fél millió forintos genfi óravásárlásról és Hunvald letartóztatásának körülményeiről is mesélt.

– A nyáron helyreigazítási kérelemmel fordult lapunkhoz, amikor azt írtuk, hogy Hunvald sofőrje is lakást kapott. De ha nem kapott lakást, mire kapott kölcsönt?
– Nagyon felháborított ez a dolog, mert nem kaptam lakást az önkormányzattól.
Miközben tudtam azt, hogy hány nagy ember szeretője kapott lakást. Egyszer mondtam is Hunvaldnak, mennyire sajnálom, hogy nem nőnek születtem. Máskor be is olvastam neki, hogy ki mindenkinek segített, de nekem nem. Ma már persze nem bánom, hogy így történt. A lakás, amelyben éltünk, a szüleimé volt. A szomszéd lakást vettük meg, amelynek felújításához kétmillió forint munkáltatói kölcsönt kaptam, amiből ötszázezer forint volt a vissza nem térítendő, a többi pedig a kamatmentes kölcsön. Ezt kellett volna tizenöt napon belül visszafizetnem. A jegyzőnek jeleztem, képtelen vagyok erre, mire az aljegyző közölte, nem baj, majd kérnek végrehajtást. A munkaügyi per azonban szerencsére felfüggeszti ezt, bízom benne, hogy kiderül, törvénytelenül, valótlan indokkal mondtak fel nekem.

– Egy polgármester sofőrjének lenni igazán bizalmi állás. Miért mérgesedett el ennyire a viszony?
– Hol kezdjem?

– Talán ott, amikor az idén Hunvaldot letartóztatták.
– Február eleje volt. Hunvald szólt, hogy lemegyünk Siófokra, de előbb még felvesszük Kéri Lászlót (a Baloldali Ifjúsági Társulás volt elnöke) Érden. Kéri Hunvald legbizalmasabb embere, tanácsadója volt, s mindenki tudja, hogy távollétében az önkormányzatnál is ő az igazi főnök. Még a telefonomat sem vihettem magammal, s nem hívhattam fel a feleségemet sem. Hunvald és Kéri egy csomó telefonkártyával bezárkóztak szállodai szobájukba, nekem egy külön szobát vettek ki. Elrendezték, amit akartak, aztán amikor visszajöttünk Pestre, Hunvaldot már keresték az önkormányzatnál az ügyészek, és többet már nem is jött ki. Másnap maga jelentkezett.

– Önnel ekkor mi történt?
– Csak annyi volt a változás a munkámban, hogy Gyuri nem volt velünk. Reggel mentem a gyerekeiért, elvittem őket iskolába, délután mentem értük megint, vittem őket edzésre, este pedig haza. A napi feladatokat Kéri Lászlótól kaptam, bár a menetleveleket Gergely József alpolgármester írta alá. Ez így ment egészen április végéig, amikor az önkormányzat egyik dolgozójától, Hunvald egykori szeretőjétől, aki kedvelt engem, mert „a mézeshetekben” én vittem őket külföldre is, Svájcba, Monacóba, Milánóba, megtudtam, hogy Hunvald másik tanácsadója, Márjássi Károly révén azt üzente a börtönből, hogy „a Józsiban már nem szabad megbízni”. Többé nem kellett mennem Hunvald gyerekeiért, ezt a feladatot a kerületőrség vette át tőlem.

– Mit kellett csinálnia ezt követően? Malmozott a kabinetirodán?
– Nem, ettől fogva Gergely alpolgármestert fuvaroztam, illetve a postát vittem, ahova éppen kellett. Így ment ez június közepéig, amikor tanúként megidéztek a főügyészségre. Kéri László felajánlotta, hogy ad mellém az önkormányzat egy ügyvédet. Erre azt feleltem, nekem nincs szükségem ügyvédre, nem gyanúsított vagyok, csak tanú. Kéri ekkor arra kért, hogy legalább hozzam ki a vallomásomat, majd másnap türelmetlenül kérdezte, mi volt az ügyészségen, hol a vallomásom. Nem hoztam ki, feleltem. Az nagy hiba, mondta ő erre. Még aznap összefutottam a jegyző asszonnyal is, mosolyogva kérdezte: „Na, mi volt, Józsikám?” Semmi különös, válaszoltam neki, kérdeztek, én meg, amire tudtam, válaszoltam, amire nem tudtam, nem válaszoltam.

– A kíváncsi emberek nem lehettek lelkesek ezektől a válaszoktól.
– Hát, nem lettek lelkesek. Hanem történt még valami a kihallgatásom ideje alatt. A Zichy utcai épület előtt lebilincselték az autót, a 607-es szolgálati Peugeot-t, amivel a kihallgatásra mentem. Felhívtam a gondnokság vezetőjét, Rózsika nénit, mi legyen. Nekem nincs erre 15 ezer forintom, engem hivatalosan idéztek be. Rózsika néni intézkedett is, este negyed hétkor, amikor végeztek velem, levetették a kerékbilincset a kocsiról. Ennek azért volt később jelentősége, mert Kéri, miután nem hoztam ki a tanúvallomásomat, utasította a jegyzőt, kérjék meg tőlem írásban, ki engedélyezte, hogy szolgálati autóval menjek be az ügyészségre. Megválaszoltam, bár ebben sok köszönet nem volt. Amikor a főnököm, Rózsika a gondnokságon elolvasta, kiverte a víz, és azt mondta, ő ugyan ezt oda nem adja a jegyzőnek.

– Miért, mit írt?
– Részletesen beszámoltam a 2004 és 2009 közötti munkámról, arról, hogy milyen szolgálati utakon jártam Hunvalddal. Beszámoltam a svájci utazásainkról, aminek persze nem volt nyoma a menetleveleken, meg azokról a hazai turnékról is, amikor tulajdonképpen nem is én vezettem a polgármester szolgálati autóját, hanem maga Gyuri, aki imádta a kocsikat, és imádott vezetni is. Említést tettem azokról az utakról is, amikor festményeket vittem a Nagyházi Galériából Hunvald keszthelyi nyaralójába. Előfordult, hogy nagyon óvatosan kellett bepakolni a kocsiba, mert mondták, hogy a festmény, amit viszek, negyvenmilliót ér. Volt olyan nap, hogy háromszor kellett fordulni Budapest és Keszthely között. Persze nem mindig festményeket vittem. Máskor italokat, élelmiszert, és volt olyan is, hogy Hunvald gyerekének gyógyszert, s emiatt kellett oda-vissza majd négyszáz kilométert autókáznom. A közpénzek annyira nem számítottak, hogy volt olyan önkormányzati vezető, akinek a napilapokat kellett levinni a Balatonra, a nyaralójába, pedig két saroknyira volt tőle az újságosbódé.

– Mi lett végül a feljegyzés sorsa? Rózsika is megnyugodott?
– Nem aratott osztatlan sikert. Kéri behívatott, s azt mondta, hogy ő ezt az irományt hajlandó itt előttem széttépni, megsemmisíteni. Írjak helyette egy olyat, hogy nem kértem engedélyt arra, hogy szolgálati autóval menjek be az ügyészségre, de nem tudtam, hogy ez szabálytalan.

– Kéri László erre összetépte a feljegyzést?
– Nem, nekem kellett a jelenlétében széttépnem, egyet azért eltettem magamnak, most már ügyvédi letétben van, még jól jöhet a munkaügyi perben is. Persze történt aznap más is. Előbb Hunvald felesége hívott fel, hogy megadná az ügyvéd címét, vigyem oda a tanúvallomásomat. Ezt követően pedig Hunvald öccse próbált nyomást gyakorolni rám. Azt mondta, igen fenyegetően: „Józsi, kell az a vallomás, itt emberéletekről van szó.” Ekkortól fogva a levegő végképp megfagyott körülöttem az önkormányzatnál. Fogást kerestek rajtam, hogy tudnának kirúgni, de erre azért sem nagyon volt lehetőségük, mert még ötvenhárom nap szabadságom ragadt benn. Igaz, mielőtt elmentem volna, Gergely alpolgármester titkárnője felhívott, hogy adjam le az autót. Mondtam, majd akkor, ha kapok erről hivatalos értesítést.

– Talán ez nem okozott nehézséget számukra.
– Nem, Gergely József már másnap küldött egy levelet, hogy adjam le a forgalmit, a kocsit és a kulcsokat. Augusztus 14-én György Attila, a gondnokság dolgozója vette át az autót, ellenőrizte a kilométerórát és a menetlevelet, mindent. Erről jegyzőkönyv is készült. Ezután elmentem szabadságra. Augusztus 21-én hívtak fel, hogy be kéne mennem az önkormányzatba. Mondtam, ha sürgős fuvarról van szó, megszakítom a szabadságom, de vidéken vagyok a családommal, pusztán beszélgetni nem megyek be. Augusztus 27-én aztán bementem. Ekkor közölték, hogy postán már elküldték a rendkívüli felmondásomat.

– Mi volt az indoklás?
– Azt mondták, csak az átvétel után vették észre, hogy valami nem stimmel a kilométerekkel. A menetlevélen, amelyet korábban Hunvald, február óta pedig Gergely József igazolt, százötvenhatezer kilométer volt, a valóságban viszont, állították, csupán hatvankilencezer kilométert ment az autó. Csak a poén kedvéért: a százhúszezres szervizre az a György Attila vitte a kocsit, akivel az átadást-átvételt csináltuk, s akivel most utólag felfedeztették a turpisságot.

– Miként számoltatta el Hunvald a külföldi utakat?
– Ezek a turnék nem kerültek bele a menetlevélbe. Ezekre – néhány kivételtől eltekintve – Gyuri rendszerint nélkülem ment. Ilyenkor pénteken átadtam neki az autót, s a hétvégeken a kocsiba tett kilométereket a hétköznapokon belföldi utakkal kellett lefedezni. Volt úgy, hogy két hónapra volt szükség ahhoz, míg apránként be lehetett írogatni a külföldön megtett kilométereket. A nagy svájci turnén például, amelyen Hunvald a szeretőjével, annak barátjával és a szerető húgával tett meg, illetve hát én vittem őket, majd nyolcezer kilométert mentünk egy hét alatt. Ennyi kilométert leírni két hónapig tartott.

– Nem tart attól, hogy az emberek azt fogják mondani, ha a csalásba ön is belement, akkor most miért ugrál?
– Mit kellett volna tennem? Kirúgatni magamat? Három évvel ezelőtt ki akartam lépni, de közölték velem, hogy túl sokat tudok, s ilyet nem tehetek. Amikor 2003 februárjában Hunvald sofőrje lettem, Gyuriban egy földön járó, segítőkész embert ismertem meg, akit kivert a veríték, amikor az Erzsébet tévébe ment, annyira izgult. Aztán az évek során minden megváltozott. Egyszer Genfben bement egy órásüzletbe, s hét és fél millió forintért vett egy órát. Ezzel sok mindent megmagyaráztam. A pénz meg tudja változtatni az embereket."