Rorgosh vendégpostja (két részben):
Itt állunk egy kezdődő világgazdasági válság elején, s bizonytalan tekinteteket vetünk a jövőbe. Nem tudjuk mikor lesz vége a válságnak, és az milyen mély lesz, hiszen hétről-hétre borúlátóbb elemzések látnak napvilágot. Jól láthatóan az amúgy már a válság előtt is csődöt mondó elemző intézetek – kiknek elemzései lassan már a Delphoi jósda megbízhatósági szintjét kezdik (persze alulról) súrolni – sem tudják mit hoz a jövő.
Persze ez nem is annyira meglepő. A gazdasági válságot kiváltó hitelpiaci válság is váratlanul érte a gazdaság szereplőit. Ugyan egyes pénzügyi szakemberek jelezték, hogy az ingatlanpiaci fellendülés, és így az ingatlanárak már átlépték a realitás határát, azonban még ezen szereplők sem számítottak arra, hogy ebből globális pénzpiaci válság, nemhogy a reálgazdaságot érintő válság alakulna ki.
Azonban a nagy bizonytalanságunk oka nagyon egyszerű. Minden jelenlegi elemzésünk azon alapul, hogy az emberek, a gazdasági szereplők hogyan viselkedtek eddig, a jelenleg érvényes gazdasági, fogyasztási modellben. Azonban ez a viselkedés nem egy állandó, változatlan dolog, hanem egy olyan jelenség, amely a jelentős mértékben a szereplők közvetlen vagy tanult tapasztalatain alapul, különös tekintettel a jelentős gazdasági eseményekre.
Azt hiszem, abban senki nem kételkedik, hogy egy világgazdasági szintűvé fajult hitelpiaci válság egy jelentős gazdasági esemény, amely jelentős hatással lesz a szereplők viselkedésére. Volt már erre példa, a legjobb talán az 1929-es válság. Tulajdonképpen máig ennek a válságnak a tapasztalatai kísértenek.
Kísértenek? Igen, hiszen még a válság feloldása érdekében beavatkozó közintézmények vezetői is a ’29-es válság utólagos elemzése alapján az akkor elmaradt, késve végrehajtott lépések végrehajtásával kísérleteznek. Átütő eredmény nélkül. Néhány pénzintézet ugyan így túléli a válságot, ami a betétesek miatt népszerű, bár nem feltétlenül hasznos. E mellett jelenlegi fogyasztási modellünk is Nagy Gazdaság tapasztalatain alapul.
De miért is nem hasznos egyes pénzintézetek megmentése? Az ok egyszerű. Valószínűleg épp azok a pénzintézetek megmentésére kell most adóforintokat (dollárokat/eurókat, had ne folytassam..) fordítani, amelyek az elmúlt időszakban a saját, már gyakorlatilag szélsőséges kockázatvállalási politikájukkal a leginkább hozzájárultak a válság kialakulásához. Félreértés ne essék, ez nem vád, hanem egyszerűen a pénzügyi/gazdasági rendszerek hosszú távú stabilitásához igenis szükséges a hibás (nem sikeres) kockázatvállalási stratégiájú pénzügyi/gazdasági szervezetek bukása, hogy a helyükre más, új szervezetek léphessenek. A régi, nagy, és immár sikertelen pénzintézetek megmentése rossz üzenet a piaci szereplőknek, hisz a betétesek számára azt jelenti: ide hozd a pénzed, mert ezt az állam megmenti, míg persze a kisebb, fiatalabb pénzintézetek nem részesülnek ebben a védelemben…
Holott a régi, patinás, és óriásira nőtt intézetek már a puszta méretük miatt is hatalmas túlélőképességgel rendelkeznek. Amikor ezek ennek ellenére állami segítségnyújtásra szorulnak, az már nem csak azt jelenti, hogy nagyon alapvető hibák vannak a gazdálkodásukban, hanem azt is, hogy ezek a hibák már intézményesültek, így jelentős időbe telik, mire ezek újra képesek lesznek sikeres gazdálkodásra…
Mi a helyzet a fogyasztási modellel? Sokan szidják/szidjuk a jelenlegi „fogyasztói” társadalmat, a fogyasztási javak folyamatos hitelből történő fogyasztását, mintha az valamiféle istentől elrugaszkodott újdonság lenne. Nem annyira újdonság, már a Római birodalom egyes időszakaiban is felfedezhető volt ez a fogyasztói viselkedés (gondoljunk csak az adósság elengedés állandó problémakörére a köztársaság utolsó másfél évszázadában), míg a mai modell közvetlen előzményei a ’29-es válságra vezethetőek vissza.
Ennek megértéséhez először azonban tisztán kell látnunk a jelenlegi modell működését (matematika most nem lesz). A mai fogyasztási modellben a legfontosabb és legjellemzőbb nem a birtoklás, hanem a felhasználáshoz/birtokláshoz történő hozzáférés. Általában fogyasztási javaink elfogyasztása/használata megelőzi a birtoklásukat, hiszen jellemzően hitelezés révén jutunk hozzájuk. Gyakorta még a közvetlen létfeltételeinket biztosító termékeket (pl.: élelmiszer) is hitelből vásároljuk (bevásárló és hitelkártyát tessék!). Igen gyakorta megesik, hogy azonnal meg is szabadulunk a már birtokunkba jutott terméktől (ugye, ugye, amikor azonnal új kocsit veszünk a régi beszámításával, amikor le – esetleg még le se – járt a törlesztésünk..).
Hiteleinknek jellemzően két fedezete van (a bankok azért csak szeretik viszontlátni a pénzüket), az egyik maga a jövedelmünk (úgy halottam a cégek szeretik a drága hobbival bíró alkalmazottakat, ők ugyanis mindent megtesznek a munkahely megtartása érdekében…).
A másik pedig jellemzően valamilyen fogyasztási javunk, gyakorta épp az, aminek elfogyasztására a hitelt felvettük, ami ezáltal igazán nem a mienk (a jó kis jelzálog autón, házon, ha így megy tovább, az asszonyon is…). Így aztán az a kurta-furcsa állapot áll fenn, hogy csontszegényen vagyunk gazdagok, hiszen úgy van tele a lakás, hogy abból szinte semmi felett nem rendelkezünk szabadon.
Persze az emberek nem annyira felelőtlenek, mint sokan hiszik (mert még rosszabb a helyzet…). Ennek következtében a fogyasztó akkor vesz fel hitelt, ha épp van munkája, és kilátása is arra, hogy ez az állapot tartósan fennáll. Vagyis ha bízik a jövőben. Ilyenkor gerjeszti a gazdasági növekedést. És mikor fizeti vissza? (Muszáj erre is válaszolni?!!) Igazából a koncepció szerint soha. A gyakorlatban akkor, amikor a fizetőképessége még megmaradt (van munkája), de már nem bízik ezen állapot tartósságában (vagy a bank a fogyasztó tartósságában, mert ugye szép az élet idősen, betegen….). Mondhatni: dédunokáink is fizetni fogják…
Ez viszont egyben azt is jelenti, hogy az emberek épp akkor mérséklik a fogyasztásukat, amikor a gazdaság teljesítménye amúgy is alábbhagy, amivel a rendszeresen bekövetkező gazdasági megtorpanások mindig egy súlyos visszaesés kockázatával járnak… Vagyis a fogyasztási modellünk gerjesztőleg és nem csillapítólag hat a gazdaság természetes hullámzásaira (hurrá! Hullámvasút!).
Persze minden rendszernek van egy erőforrás oldala is. Hiszen mind fogyasztási, mind a termelési hitelek fedezetét elő kell teremteni. Elméletileg ez a betétesek (már amennyi még van…) pénzéből történne. Akik persze nem a Máltai szeretetszolgálatra jellemző önzetlenséggel, hanem nagyon is gyakorlatias okok miatt adják a pénzt: több pénzt akarnak visszakapni. Ez az elmélet. A gyakorlat ezzel legfeljebb köszönőviszonyban van. Már ha épp összefutnak.
A valóság ugyanis az, hogy a pénzintézetek valahogy több (sokkal) pénzt helyeznek ki, mint amennyi az alaptőkéjük és a náluk elhelyezett betétek összege. A többi az egyfajta virtuális pénz. A bank ugyanis pénzt vesz kölcsön a jegybanktól (persze nem ingyen, és nem feltétlenül attól, amelyik országban kihelyezi) és azt adja nekünk (tovább) kölcsön. Ez persze inflációt gerjeszt. Ennek enyhítése és a rendszer szabályozása (?!) érdekében ugyanis a jegybankok csak akkor adnak kölcsön a többi pénzintézetnek, ha azok megfelelő betét és tőkeállománnyal bírnak. Illetve folyamatosan állítgatják a kamatot, hogy ezzel pénzt juttassanak a gazdaságba, vagy kivonják a felesleget.
Ez elméletileg szép és jó (hogy is van az a köszönőviszony?!), csakhogy a bankok már elég régen elérték a jegybanki hitelezés határának a környékét (már amikor át nem szaladtak rajta véletlenül a nagy lelkesedésben). Tehát a jegybank immár csak akkor ad, ha újabb betétesek tesznek be pénzt. Csakhogy újabb betétes nem nagyon akad, különösen nem fogyó népességnél. Erre jött a nagy barbatrükk: győzzük meg az embereket, hogy vegyenek fel hitelt arra, hogy befektessék mint betétet, vagy mint eszközalap jegyet. A lényeg, hogy az új hitelek egy része már nem fogyasztási, vagy termelési célt szolgál, hanem tulajdonképpen visszakerül a bankokhoz mint betét, így a bankok még több pénzt tudnak kölcsönözni a jegybanktól.
Persze Joe (hívhatnám Józsinak vagy Hansnak is) sem hülye (dehogynem!), nem fog egy drága hitelt azért felvenni, hogy utána több kamatot fizessen utána, mint amennyi hozama van a betétje után. Ezért aztán befektetési jegyet árulnak neki, aminek lehet nagyobb a hozama, mint a hitelének a kamata. Persze Joe óvatos (legalábbis azt hiszi magáról, pedig téved) ezért a pénze nagy részét nem részvényalapokba, hanem konzervatív (ennek csúfolják) alapokba helyezi. Amiből a pénz a bankoknál köt ki… Akiknek a nyeresége persze továbbra is a jegybanktól kikölcsönzött többlethitel kihelyezés kamataiból származik.
Mi ezzel a rendszerrel a baj? Igazából egy bizonyos pontig semmi. Azonban mint minden rendszernek, ennek is vannak határai. Joe hitelképessége véges, és ebből ő még fogyasztani is szeretne. Emellett a rendszer a hitelképesség határai felé haladva egyre kevésbé hatékony, hiszen a kihelyezett hitelek egyre nagyobb hányada műhitel (ami csak a betétek alapjául szolgál). És a műhitelek rendszere is csak akkor működik, amíg sikerül Joe-nak többet fizetni a betétekért, ami csak egyre nagyobb kockázatvállalással, a hitelképesség határának átlépésével lehetséges. Ennek megtörténte után azonban a rendszer rendkívül érzékennyé válik.
Miért érzékeny a rendszer? Az ok, hogy a hitelképesség határa – normális esetben – az adós tényleges fizetőképességén, jövedelmén, gyorsan és nagy veszteség nélkül értékesíthető ingó és ingatlan vagyontárgyain alapul. Amikor ezt átlépi a rendszer, onnantól fogva a kihelyezett pénz egy részére nincs valódi, legalábbis nem gyorsan értékesíthető fedezet. Ennek következtében már csak idő kérdése, hogy mikor jön össze az egyik pénzintézetnél egy sorozatos hitelbedőlés, így a nyereség csökkenése, vagy elmaradása. Ha viszont nincs nyereség, akkor Joe sem kap hozamot az értékpapírjai után, míg a hitelt fizetnie kell(ene).
Erre Joe persze visszavonja az eszközalapból a pénzét, hogy kifizesse belőle a hitelei egy részét. És veszteség esetén a pénzintézetnek nincs további betétforrása. A betétállomány csökkenése miatt nemhogy új hiteleket nem tud felvenni a jegybanktól, de még a meglévők egy részét sem tudja megújítani (a pénzintézetek jellemzően rövid lejáratú hiteleket vesznek fel a jegybanktól). Ahhoz, hogy ez ne okozzon problémát a pénzintézet részére, annak el kell adnia eszközei egy részét. Ez viszont újabb értékcsökkenést jelent, úgyhogy Hans és Józsi is kivonja a pénzét… Ez lefele tartó spirális pályára löki a pénzpiacot.
A bank az összeomlási spirál elkerülése érdekében kamatot emel, hogy nyereséget termelve megállítsa a betétkivonást. Ettől viszont olyan adósok is bedőlhetnek, akik a korábbi kondíciók mellett még képesek lettek volni fizetni a részleteket. És ezek az adósok, hogy legalább a ház és a kocsi maradjon (az asszony úgyis lelép) kivonják az ő betéteiket a pénzpiaci alapokból… Persze mindez a fogyasztás, és így a termelés szűküléséhez vezet, ami tovább súlyosbítja a helyzetet.
Nincs megállás? Természetesen van. Ilyen időszakban sok szereplő a reális érték alatt adja el részvényeit, pénzügyi eszközeit, amelyet jellemzően a kockázati tőke alapok (közismertebb nevükön: spekulánsok) vásárolják fel és adnak el jellemzően jelentős nyereséggel. Mivel ezek az alapok nyereségesek ezért könnyen jutnak tőkéhez (betéthez), és ezáltal jegybanki hitelekhez is. Ezáltal gyakorlatilag jellemzően több pénzük lesz, mint amennyire a „szokásos” üzemmenetükhöz szükség van, így a többlet forrásokat kénytelenek kihelyezni a reálgazdaságba (ami ilyenkor épp elég kockázatos ahhoz, hogy az ő szakterületük legyen). Tehát épp a sokat szidott spekulánsok azok, akik jellemzően elsőként törik meg gazdasági depressziót.
A másik kitörési pontja a rendszernek az óhatatlanul bekövetkező defláció. Ugyanis az árak esése – bár kényszerűen néhány termelő üzem csődjével jár – a megmaradt fizetőképes fogyasztókat a fogyasztás bővítésére sarkallja. Ez pedig újra beindíthatja a gazdaság lefulladt motorját. Ennek feltétele azonban a helyzet stabilizálódása (ami a fogyasztói bizalom helyreállításhoz kell), vagy a válság jelentős elhúzódása (így a korábban elmaradt fogyasztást pótolják a fogyasztók).
FOLYTATÁS ----->>>
