A "médiaalkotmány" vitájában jött elő Lendvai a coming out-tal: "nem voltam cenzor".

2010-ben, az országgyűlésben az MSZMP-s Aczél elvtárs MSZMP-s kolleginája védi a sajtószabadságot a Fidesz ellen.
Inkább ezerszer a Fidesz, bármit is tervez a sajtóval, mint Lendvai "nem voltam cenzor" Ildikó.

Kafka meg fordult egyet a sírjában.

Íme, szóról-szóra:

"(...)
Csak annyit még a személyes vonatkozásokról, hogy igen, nemcsak a Wikipedia írja, valamennyi önéletrajzomban benne van - mert én bele szoktam írni másokkal ellentétben -, hogy dolgoztam az egykori pártállam kulturális osztályán. Mondom, önéletrajzomból lehet tudni. Azért írtam be, mert miután négyszer indultam egyéni körzetben, és ebből háromszor meg is választottak, fontosnak éreztem, hogy ne legyen olyan választóm, aki azt mondja, hogy csak a jelen szép programomat ismeri, de nem tud eleget a múltamról.

Ez azért is fontos és azért nem baj, ha Önök megemlegetik, mert így legalább lehet mondani, hogy nem. Pártapparátusban dolgoztam, cenzor nem voltam. Nem azért, mert magányos hősként én egyedül ellenálltam egy ilyen megbízásnak. Egyáltalán nem voltam magányos hős, én hittem annak a rendszernek az elveiben, azért voltam ott, és nem pénzért. Meg sem gazdagodtam belőle, azért mentem oda, mert azt gondoltam, hogy van értelme egy köztulajdonon alapuló társadalomnak. Ma már tudom, miben tévedtem természetesen.

Cenzor tehát nem azért nem voltam, mert magányos hősként, ellenállóként mentem volna be oda lazítani a rendszert, egyáltalán nem volt ilyen szándékom, hanem azért, mert aki kicsit olvasott a történelemről, az tudja, hogy a pártállam nem így működött. Az nem az én szerepemet szépíti, hanem tény: a párt az állami szervekkel hajtatta végre a maga politikáját. Volt kiadói főigazgatóság, lektorátus, film főigazgatóság.

Ez nem szépíti sem az én szerepemet, sem a rendszert, puszta tény. De pontosan azért, mert életem egy korszakában, ugyan már a pongyola diktatúra, a nyolcvanas évek második felére eső szakaszában, de láttam a rendszer működését, tudom, hogy mi a baj most ezzel a törvénnyel, és ezért nem kevesebbszer, hanem többször fogok szólni róla.

Tudom, hogy milyen baj személyesen is, a személyes életemből tudom, hogyha valaki hisz egy ügyben, és úgy gondolja, hogy istenem, akkor elfogadjuk a nekem nem tetszőket is, akkor elfogadjuk a korlátokat is. Tudom és értem épp ezért, amikor az előterjesztő frakció képviselői úgy gondolják, hogy egy számukra fontos és nekik jó politikai ügyet védenek, és ezért lehet, hogy korlátokra, a nyilvánosság korlátaira is van szükség.

Tudom, hogy ez nem jó elv. A magyar nyilvánosság a pártállami diktatúra idején ugyan jóval szélesebb és szabadabb volt, mint az összes többi, de nem volt valójában szabad, és épp ezért a magyar rendszernek éppúgy meg kellett buknia, mint a sokkal szigorúbb szlováknak vagy románnak, vagy keletnémetnek.
(...)
És éppen ezért érzem úgy, hogy nekem talán még többször és még jobban kell odafigyelnem. Még egyszer mondom, nem személyes szerepem miatt, amit így töltöttem volna be, mert ez nem így van, hanem azért, mert asszisztáltam ahhoz a rendszerhez jóhiszeműen, ami azt hitte, hogy korlátokkal lehet védeni azt, amit ő maga jónak tart. Én már tudom, hogy nem lehet. Fogadják el tehát tőlem figyelemmel, mert ha nem azzal fogadják, akkor is mondani fogom, mert százszor kötelességemnek érzem."

Egész pontosan ez olvasható a wikipedian:

"1974-ben lépett be az Magyar Szocialista Munkáspártba. 1974-től dolgozott a KISZ Központi Bizottsága kulturális osztályán, majd 1981 és 1984 között az MTA aspiránsa volt. 1984-től 1989-ig az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályán dolgozott előbb munkatársként, majd alosztályvezetőként, 1988 és 1989 között osztályvezető-helyettesként."

"Jóhiszeműen asszisztált", hát én ezen berostáltam. Volt bőr a képen azt mondani, hogy a 80-as évek kádári diktatúrájában, amikor minden mocskos MSZMP-s pártvezető pontosan tudta, hogy miről is szól ez a rendszer, hogy működik, akkor az ártatlan Ildikó azt hitte, hogy "van értelme egy köztulajdonon alapuló társadalomnak"?

Ildikó, te nem csak láttad a rendszer működését, te működtetted! És 20 évvel a rendszerváltás után felállsz az Országgyűlésben, előadod ezt a könnyfacsaró mesét, és ezzel letudod pártállami szerepedet?

Szép kutatás lenne összeszedni, hogy pontosan mit is csinált pontosan Lendvai 1990 előtt.

Van egy 350 oldalas disszertáció a Kádár-rendszer könnyűzenei politikájáról. Részletek, a 274. oldaltól:

"A dokumentumok között a nyolcvanas évekből kiemelkedik a KISZ KB Kulturális Osztályának Pozsgay Imre számára írt jelentése, amely mintegy keresztmetszetet nyújtott a korabeli könnyűzenei viszonyokról. A kulturális minisztert Lendvai Ildikó, a KISZ KB Kulturális Osztályának helyettes vezetője 1980. február 29-én tájékoztatta az ifjúság szórakozásának néhány időszerű kérdéséről.

(A KISZ KB 1980. július 4-én foglalkozott ugyanilyen mélységben az üggyel, amelynek szófordulatai megtalálhatók a Pozsgaynak írt jelentésben. Az ülésen Aczél György, Lázár György, Tóth Dezső, Kornidesz Mihály és Bródy János is részt vett, utóbbi hosszas fejtegetésbe kezdett többek között az alkotói szabadságról, a művészi társadalmon kívüliségről, a csöves-kultuszról, a magyarországi popsajtó beindításának szükségességéről és a majdani IRI megalapításáról.)
(A szegény Bródy, 30 év alatt eljutott a KISZ KB ülésétől az Artisjus elnöki posztjáig...)

Bevezetőjében a már ismert és sokat emlegetett tényen kívül – nevezetesen, hogy a szabadidővel együtt a szórakozási igény is megnőtt – önkritikusan állapította meg, hogy „az ifjúságpolitikai munka eredményei épp a szabadidő-eltöltés, a szórakozás területén maradtak el.” Ennek oka az volt, hogy nem fordítottak kellő hangsúlyt a fiatalok szórakoztatására, emiatt sok probléma merült fel a periferiális helyzetbe kerülőkkel kapcsolatban. A jelenség csúcsa a Beatrice-kultusz volt, a közönség megjelenési szokásait, csoportosulásait a közvélemény helytelenül csupán szórakozási gondnak tartotta. Ezzel együtt Lendvai megemlítette az akkori fiatalok öltözködési, zenei ízlés-beli elkülönülési igényét, ami miatt ekkora népszerűsége lett a könnyűzenei koncertlátogatásnak és a diszkónak.

A hatalom könnyűzenéhez fűződő viszonyát ezután megfelelő pontossággal körülírta a KISZ akkori kultúrvezetője. Ezek szerint a szórakoztató tevékenységben – így a könnyűzenében is – leginkább a spontán mechanizmusok működtek, divatirányzatok fejlődtek ki, majd haltak el, melynek során előfordult illegális műsorközvetítés (Szabad Európa Rádió) igénybevétele. Ezekkel a rendszer a „három T” politikáját alkalmazta, de hatni rájuk érdemben nem akart (vagy nem tudott):
„Az így születő szórakozási formák hatásait ugyan tudomásul vettük (támadtuk, megtűrtük, néha támogattuk), de befolyásolásukra nem vállalkoztunk.” A támogatás esetében viszont létre jöhetett a befolyásolás, amit a dokumentum elhallgatott, a tiltásnál pedig a teljes elszigetelést értelmezhetjük befolyásolásnak. Ezután viszont a valóságot reálisan látva szintén önbírálóan jegyezte meg, hogy a szórakoztatással foglalkozó intézmények az éppen fennálló divatirányzatokat csak tisztes távolságból követték, sokszor már csak a trend lecsitulása után foglalkoztak velük.

Lendvai rátért a kor ifjúságpolitikájának legneuralgikusabb részére, amely szorosan kötődött a hetvenes évek második felében jelentkező rockdivathoz, ami a nyolcvanas évek első felében még tartotta magát:

„Az ifjúság megítélésében – főleg szórakozási problémaként kezelve – az utóbbi évek legtöbb vitát kiváltott kérdése a ’magyar punk’, a ’csövesek’ megjelenése. A társadalmi magatartásukban, viselkedésükben, életmódjukban is elkülönülő csoportosulások azonban nem csak a szórakozás problémaköréhez tartozó jelenségek. Tagjaik nem köthetők korcsoportokhoz, rétegekhez. Fiatal munkások, alkalmi munkások, értelmiségiek, egyetemi végzettségű fizikai dolgozók és alkalmi munkából élők, tanulók, állami gondozottak, lumpen elemek egyaránt megjelennek a csoportokban, alkalmanként csatlakoznak vagy leszakadnak.
A zenekarok ’sleppjeibe’, az aluljárókba elsősorban szociális okokból, az életmód-kultúrában jelentkező hátrányok (sokgyerekes, széthulló családok, állami gondozás, alkoholizmus, debilitás) miatt kerültek, de sok esetben a társadalmi és családi nevelés hiányai is megmutatkoznak (iskolából kimaradottak, értelmiségi, vezető beosztású szülők gyermekei). A zenekarok meghirdetett ’álküldetés-tudattal’ (s mögötte jól kiszámított közönségszervezési, népszerűsítési manipulációkkal) vállalják e csoportokat ’felemelésük’ érdekében. A gyakorlatban az együttesek a ’kitaszítottság’, a ’társadalom-kívüliség’ (helyesen: társadalmon-kívüliség – Cs. B.) érzésének és gondolatvilágának további erősítését végzik. A zene, a szövegek, a bennük megfogalmazott mesterséges és álproblémák, a pódiumról diktált érzelmi hatások, viselkedési formák perifériális helyzetüket magasztalják, helyenként társadalomellenes magatartást sugalnak (sic!)."

A szövegből kitűnik, hogy az ifjúsági szervezet véleménye a punk és kemény rock jelenségre vonatkozóan ellenséges volt, mert a szocialista társadalommal össze nem egyeztethetőnek ítélték meg."

És így tovább Lendvai mindent végigelemez, a diszkótól a beatrockon át a hivatalosan szervekig.

"Nehezményezte a jelentés, hogy a könnyűzenei műsorok 80-90%-a magánszervezésben, tehát az ORI-t megkerülve zajlottak. A művelődésügyi irányítás azonban efölött szemet hunyt, mert hézagpótlónak ítélte a tevékenységet, ami tömegigényeket elégített ki. Az viszont már végképp károsnak minősült a KISZ szemében, hogy ezeknek a műsoroknak a bevételéből a magánszervezők részesültek, a korabeli felfogás szerint ugyanis ők nem dolgoztak, „csak” megszervezték az előadásokat. Annak érdekében, hogy a „szocialista menedzserek” fizetésükhöz jussanak, túl magas költségeket vagy a valóságban fel sem merülő kiadásokat számoltak el költségként, és esetlegesen a zenészek gázsijából is levontak. Lendvai szerint a magánúton létrejött produkciók színvonala nem volt garantált, a valóságban azonban inkább az állhatott véleménye háttérben, hogy ezeket a műsorokat nem tudták hivatalosan – csak az ügynökhálózat útján – ellenőrizni, így a szocialista erkölccsel össze nem egyeztethető produkció könnyebben kerülhetett a közönség elé. A jelentés szerint minden harmadik koncert után felelősségre vonást lehetett volna kezdeményezni, azonban ez csak az esetek 1-2 %-ában következett be.

A kulturális miniszter számára készített beszámoló a felelősségre vonásokat tartalmi szempontok szerint szerette volna kieszközölni, ami leginkább a dalok szövegeiben volt tetten érhető. A magánszervezésű könnyűzenei programokról megjegyezte, hogy túl sok volt közöttük a tánczene és a giccs, tehát nem csak a punk és rock együttesek feltűnése jelentett problémát, hanem a valóban közhelyszerű szövegekkel fellépő, divatjamúlt táncdalénekesek sora is. A KISZ hivatalos állásfoglalása szerint az ifjúság szórakoztatásában az állami és társadalmi szerveknek jobban együtt kellett volna működniük, emellett fokozni kellett volna a szórakoztatást végző vállalatok, intézmények ifjúságpolitikai felelősségét. Emögött a műsorok saját intézményi hatáskörben történő nagyobb fokú ellenőrzésének igénye húzódott meg a pártállam részéről."

A Párt legalább hálás volt: