Speciel pont nem, ez nem egy kövér nős sztori lesz, hanem egy szőke nős.

Szőke nő vs. geek csóka feat. pumpin' dö oil

Naszóval. Beállok kocsival a benzinkúthoz. A dolog nem tökéletes, a leghátsó kútnál állnak, így megkerülve elé kell állnom, valahogy a tolatást sohasem szerettem, de én már csak ilyen vagyok. (Érdekes, régen a Wartburgommal soha nem voltam ilyen aggódós. Mondjuk olyankor tankolás után a kocsi értéke 5-10%-kal megnőtt...) Szépen kiszállok, konstatálom, hogy a megkerült kocsi azért nem ment még el, mert benne telefonál egy szőke nő. Mindegy, ő tudja, én megtankolok közben szokás szerint.

Szép akkurátusan visszazárom a kupakot, mikor kiugrik a nő a kocsiból. Durva látvány volt, látszik, ízlése még nincs, fiatalsága pedig már nem, viszont van valahol egy vastag pénztárca a háttérben. Csiricsáré nadrág, meg ronda piros bőrcsizma, emellé minibunda (amiből a veséje kilóg.)

- Elnézést, segítene, megtankolná a kocsimat, nekem már letört a körmöm, a kupakot sem tudom kinyitni, én nem tudom mi van! - rohan le, egyik kezében lóbálva a mobilját, másikban a slusszkulcsot, amit felém nyújt, közben mutogatva a körmeit. Úgy értem, karmait. Mert jó hosszúak, és mindenféle színben játszanak - sok-sok manikűrözéssel eltöltött óra kell hozzá, gondolom.

Hirtelenjében azt sem tudom, mit szóljak, nem vagyok jó a az ilyen irl 'social event'-ekben. Bólogatok, kinyögök valamiféle igenszerű választ, majd elveszem a kulcsot. Odaballagok a tanksapkához, látom, hogy standard kulcsos (azaz, ha bezárod, pörög körbe, ha kinyitod, akkor bekattan, majd ki tudod nyitni). Szépen odanyúlok, próbaképp elfordítom, kattan, letekerem.

-Nyitva volt. - közlöm vele tényt, majd visszaadom a kulcsot, és most már tényleg indulnék fizetni.

-Akkor legyenszíves tankolja meg! - adja ki az ukázt. Inkább parancs volt, mint kérés, nem is vagyok hozzászokva az ellenálláshoz. (Valahogy úgy mondja, hogy oda tudom képzelni, amint az ismerősei körében meséli: 'S akkor a kertészem...' vagy hogy: 'Olyan pofátlan volt a takarítónőm, ki kellett rúgnom.')

-Melyiket töltsem? - s közben kérdőn nézek a választékra.

-95-öst! - ebben furán határozott.

Szépen berakom a töltőfejet, elkezdem tölteni, s tovább folytatom a csevejt.

-Mennyit tankoljak?

-Hát tele! - mintha ez olyan természetes volna.

-Rendben, de olyat még nem csináltam. - figyelmeztetem. Bevallom, tényleg nem. Ez van, ilyennek kell elfogadni.

-Hogyhogy? - bukik ki az őszinte kérdés.

-Hát én mindig ötezerért tankolok. - (Heh, így engem nem érint az benzinárváltozás, tenném hozzá, de úgy érzem, nem értené az iróniát.)

-Van ott valami izé, ami nem engedi, hogy kifollyon. - adja a szaktanácsot. Ha ilyen jól tudja, miért én csinálom?

-Remélem is. - igen, elméletben ezt én is tudom, de lásd fentiek, ugye.

-Húha, akkor hátrébb megyek! - jön az újabb őszinte reakció.

Közben folydogál a nafta be a kocsiba. A jól sikerült interakció közben elkezdte újra nyomogatni a mobilját (érdekes, ebben nem akadályozta a körme), majd valakivel a hülye albérlőről beszélgetett. Szóltam, hogy ne mobilozzon a benzin mellett (én már csak ilyen túlaggódós vagyok), de ügyesen negligált.

Kicsit untam, meg idegesített is a telefonálása, ezért eszembe jutott, hogy kell lennie ezen egy pöcöknek, amivel ki lehet akasztani (mondanom sem kell, ilyet sem csináltam még...) De hát azért mégiscsak műszaki érdeklődésű vagyok, pöcköt keresem, megtalálom, működésre rájövök, mindezt pár másodperc alatt. Nohát, na. Szintidő, érted?

-Kiakasztottam, ha kikattan, tegye vissza! - adom ki a használati utasítást, majd fejbiccentve otthagyom.

Gyerekek, s mi a mai mese tanulsága?

Aki ügyes, tehetséges s keményen dolgozik, annak sohasem kell magának tankolni.