Rorgosh kollega újabb remek írással jelentkezett (előző: Egy új (gazdasági) világrend felé 1.rész és 2. rész): 

Napjainkban – egy nem is annyira vicces (sokan kibírjuk nevetés nélkül) gazdasági válság közepette – a bankok mérgező eszközeivel, és a bankmentő csomagok sorozatos bejelentésével van tele a sajtó, és persze az internet.

    A mérgező eszközöket – természetesen a fogalom részletes kifejtése nélkül – ezekben annyit emlegetik, hogy lassan gyomor (vagy cián?!) mérgezést kap a megemésztése közben a pénzpiaci zsargonban járatlan olvasó. És bár mindannyian tudni véljük, hogy mit is jelent ez a kifejezés, azonban ez valóban így van?

    Szóval mik is ezek a mérgező eszközök és mi is a baj velük? Tulajdonképpen ezek a pénzintézetek által kihelyezett olyan hitelek, amelyekről nem lehet tudni, hogy a bank viszontlátja-e a pénzét. De miért is ne látná viszont a pénzét, ha mindig fedezetet követel? (Avagy nehogy már feleslegesen szívtunk a földhivatalban a jelzáloggal!)

    Egyrészt azért, mert a fedezet sokszor az adós valamilyen bevétele – amely megszűnhet – vagy valamilyen vagyontárgya, amely veszíthet az értékéből, vagy ideiglenesen – esetleg nem is annyira ideiglenesen – értékesíthetetlenné válik. (Tehát: részben ténylegesen feleslegesen szívtunk.)

    Éppen ezért – és persze némi állami nyomásra – a bankok tartalékot képeznek arra az esetre, ha az adósok egy része nem fizetne, ami lehetővé teszi, hogy ettől függetlenül maguk eleget tudjanak tenni a fizetési kötelezettségeiknek. Nyilvánvaló azonban, hogy sok tartalékot nem érdemes képeznie a banknak, hiszen a tartalékot az nem helyezheti ki, nem termelhet belőle nyereséget. És mi sem, hiszen nekünk csak kellene az a hitel a vállalkozások működtetéséhez, vagy épp a plazmatévére… (Jó kérdés: mennyi hasznunk van a plazmatévéből?)

    Éppen ezért a bankok az általuk kihelyezett hiteleket, illetve magukat a hiteleket igénylőket is, különböző kategóriákba sorolják, aszerint, hogy mekkora a nemfizetés kockázata (megérjük mi még, hogy minden hitelhez orvosi vizsgálat kell majd…), majd ennek a besorolásnak megfelelően képeznek tartalékot (legalábbis erre próbálja őket rábírni a banktörvény és a PSZÁF, jobbára, de nem mindig sikerrel). Tulajdonképpen ennek a besorolásnak az egyik kategóriája a mérgező eszköz, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy közvetlenül fennáll a nemfizetés kockázata, vagy az már be is következett, és fennáll az a veszély is, hogy a bank más úton is csak jelentős veszteséggel tudja érvényesíteni a követeléseit (egy-két év bírósági eljárás, illetve a néha nem annyira udvarias végrehajtók, és persze mennyit ér a használt plazmatévé?). Mivel azonban a bankoknak az ezekhez az eszközökhöz tartozó követeléseknek is eleget kell tenniük, ezért jelentős céltartalékot kell képezniük ezek teljesítésére.

    Vagyis a bankok részéről minden olyan hitel, általuk kihelyezett eszköz (például bevásárolt részvény, amelyet most nem tudnak megfelelő áron eladni, vagy más – fizetésképtelenné vált, vagy annak szélén álló – banknak nyújtott hitel) mérgező, amelynek kockázata miatt a banknak a normális értéket meghaladó céltartalékot kell képeznie. Vagyis ez akár lehet egy olyan lakáshitel is, amelyet Józsi még mindig fizet, ám a ház értéke a hektikus piaci viszonyok miatt már csak a fele annak, amennyi Józsi hátralévő tőketartozása. (Avagy a devizahitel örömei…)

    Mi ennek a következménye? Egyszerű. A bank egyrészről nem helyezheti ki a nála lévő pénzt a gazdaságba, nem termel belőle nyereséget – és ez a kisebbik baj (és ez se kicsi, elvégre a banknak épp ez a feladata). A nagyobb az, hogy ha sok ilyen eszköze van, akkor azok a bankok, akik tudnának pénzt kölcsönözni neki nem teszik, mert nem lehetnek benne biztosak, hogy visszakapják. Vagyis a sok rossz eszközzel bíró bankoknak adott eszközök maguk is rossz eszközök. Tulajdonképpen ezért is hívják mérgező eszközöknek, hiszen a szükséges pénzintézeti bizalmat mérgezik meg. (A helyzetet csak egy icipicit súlyosbítja a bankok körbetartozása, ami „alig” néhányszorosa lehet az építőiparban tapasztalhatónak…) 

    Mindez persze azt a kicsit sem vicces helyzetet idézi elő, hogy egyes bankoknak van pénzük, de nincs ügyfelük, akiknek odaadhatnák azt, míg másoknak volna ugyan kinek adni, de nincs mit (ismerős ez valahonnan?). Így persze a normális ügymenet helyett csak akadozik a gazdaság, és egyre több hitel alakul át rossz hitellé… Ez persze egyenes út egy mély, elhúzódó gazdasági válsághoz… (És persze a protekcionizmus. Mert ha mi nem veszünk lengyel tejet, akkor az olaszok nem vesznek magyart. Avagy az emberi ürüléknek adott irtózatos pofon minősített esete.)

    Na épp ez az, amit mindenki szeretne elkerülni – mondhatni joggal… Ennek érdekében a kormányok sorra jelentik be bankmentő, államosító csomagjaikat, amelyek során felvásárolnák a mérgező eszközöket, illetve feltőkésítenék a bankokat. (És persze reménykednek benne, hogy azok majd otthon kezdenek hitelezni. Isten vagy az UFO-k óvjanak minket attól, hogy reményeik valóra váljanak. Lásd egy bekezdéssel feljebb a pofon ügyét…)

    Persze mint mindennel, ezzel is van egy kis bibi. Az egyik az, hogy milyen áron vegyünk meg egy olyan eszközt, amelyért lehet, hogy soha, semennyi pénzt nem kapunk majd? Ha névértéken vesszük, az jó ugyan a banknak – erről álmodoznak (én is álmodoznék) – ám nem annyira jó az adófizetőknek. Mert ne feledjük, az adófizetők pénzéből veszi az állam ezeket az eszközöket. Márpedig az államkasszában is megvan minden forintnak, dollárnak, eurónak a helye… (Illetve ilyenkor jellemzően hiteleket vesz fel az állam, így pénzt von ki a piacról, amikor abból amúgy sincs túl sok a rendszerben).

    Ha névérték alatt vesszük az eszközöket, akkor azonban jön a kérdés: milyen áron? A bankok minél magasabb, míg az adófizetők minél alacsonyabb árakat szeretnének, hiszen annál kevesebbe kerül a bankmentés. (Az egyetlen épeszűnek, a piacinak meg nincs értelme, mert azt más is megadja.)

    Más esetekben az állam bankrészvényeket vásárolva juttat több pénzt a bankba, azonban sajnos ezekben az esetekben sem látható a hitelezés épeszű kamatszinten történő újraindulása, merthogy ilyen esetekben a rossz eszközök maradnak, tehát a bank továbbra sem kap hitelt más, kellő pénzmennyiséggel rendelkező bankoktól. Jószerével csak az államtól kapott pénzt helyezheti ki a gazdaságba, amelyet az állam ennyi erővel közvetlenül is átutalhatott volna a működő tőke hitelt igénylő vállalkozásoknak valamilyen visszatérítendő támogatási konstrukcióban.

    Olyat is látunk, hogy az állam garanciát vállal a bankok kockázatos hiteleire, bár itt – legalábbis számomra – ismét felmerül az ár kérdése. Bár az eddigi konstrukciók közül mégis talán ez a legjobb, de még mindig nem az igazi. (Mert ilyenkor annyi történik, hogy az állam feltételesen vásárolja meg a rossz eszközöket, csak akkor, ha azok tényleg semmit nem érnek. Avagy mennyi az ára a… semminek?)

    Mert mi is probléma? Az, hogy a bankok ülnek a mérgező eszközeiken, így pedig túl kockázatosak ahhoz, hogy a bankközi piacon oda áramoljon a pénz, ahol arra épp szükség van. (Olyan mint egy barátságtalan szívinfarktus, csak itt a gazdaságban… A következmények hasonlóak.)

    Nem túl nehéz kitalálni, mi lenne a megoldás: a bankoknak meg kellene szabadulni ezen eszközöktől, akár úgy, hogy leírják, mint veszteséget – vagyis a főkönyvből kivezetik, mint várt bevételt, amely ettől később persze még befolyhat – vagy eladják ezeket erre szakosodott pénzintézeteknek, ahogy ezt egyébként tenni szokták, ha épp nincs válság. A különbség csak az, hogy most – a válságra való tekintettel – kevesebbet kapnának ezekért, miközben az állami beavatkozás azzal a kimondatlan ígérettel jár, hogy jóval a tényleges piaci érték felett tudnak megszabadulni ezektől. (Tehát a legtöbb politikus jó szokásához híven most is előbb beszélt és csak utána állította neki a tanácsadóit gondolkodni.)

    Tehát árt az állami beavatkozás? Jelenleg igen, de csak azért, mert hamis ígéretet hordoz magában: a tényleges piaci érték felett szabadulhatsz meg a rossz eszközöktől, ami persze azok megtartására ösztönzi a bankokat az ígéret valóra váltásáig, ami persze nem akar igazán eljönni… 

    Miért nem? Az ok viszonylag egyszerű. A bankmentő csomagokat bevezető kormányokat mi magunk választjuk képviselőink útján (bár néha elviselnénk, ha csak rákérdeznének, hogy mit is akarunk), akik – különösen az ellenzék – árgus tekintetekkel figyelik a kormány munkáját, és azt, hogy mire is költi az a pénzünket. És most képzeljük el azt, hogy a képviselők feltárják, hogy mondjuk az állam 100 milliárd forintért felvásárol egy olyan 200 milliárdos rossz eszköz csomagot, amelynek piaci értéke még mondjuk 50 milliárd sincs… (ez csak egy elméleti példa, az egyszerűség kedvéért. Az író nem vállal felelősséget semmiféle hasonlatosságért amit esetleg eddig láttunk, vagy látni fogunk.)

    Nem túl nehéz belátni, hogy egy túlárazott mentés politikai kockázatát egyetlen kormány sem akarja bevállalni. És éppen ezért az is nehezen elképzelhető, hogy egy bank az államosítás után hozza meg azt a döntést, hogy a piaci viszonyoknak megfelelően szabadul meg rossz eszközeitől. (Micsodaaa?! Hogy a 200 milliárdért frissen államosított bank 10 milliárdért adott el egy 80 milliárdos eszközcsomagot???!!)

    Ám ne hibáztassuk ezért az ellenzéki képviselőket. Nem a haza árulói ők ezzel (ahogy egyesek célozgatnak ilyesmire…), hanem egyszerűen csak felügyelik a kormányzat munkáját, és jelzik számunkra azt, amit ők úgy ítélnek meg, hogy az a pénzünk nem megfelelő felhasználása. Tulajdonképpen ezzel igyekszenek kikényszeríteni, hogy a kormány felelős módon járjon el. (Sajnos hazánkban láthatóan átütő siker nélkül.)

    Mert a tisztázatlan feltételekkel történő bankmentés sok minden, csak nem felelős eljárás. Nem korrekt a bankkal szemben, aki amúgy is végső mentsvárként fordult az államhoz, sem a választókkal szemben, akik azért joggal várnák el, hogy ne elsősorban ők viseljék egy bank hibás döntéseinek a következményeit.

    Akkor mi lenne a tisztességes eljárás? Mindennemű állami beavatkozás feltételéül szabni, hogy a bank a normális piaci viselkedésnek megfelelően szabaduljon meg legalább azon eszközeitől, amelyek esetében a kockázat már realizálódott (vagyis az értéküket vesztett értékpapíroktól, és a már bedőlt hitelektől), és tegyen közzé egy hiteles tájékoztatást a még élő, de kockázatos eszközeiről. 

    Ez több szempontból is hasznos. Egyrészt egyértelművé tenné, hogy az adott bank egyáltalán életképes-e. Ugyanis aligha van sok értelme megmenteni egy olyan bankot, amely annyi rossz eszközt helyezett ki, hogy az azoktól történő megszabadulás révén fizetésképtelenné válna. Ennyi erővel akár új bankot is alapíthatna az állam. Segíteni azt érdemes, aki a veszteségek leírása után is fizetőképes marad, csak többletforrásra van szüksége a megfelelő bizalmi, és kötelező saját erőforrás szint helyreállításához.

    A másik oldala az a történetnek, hogy az állam – így az adófizetők is – látja, hogy mibe fekteti a pénzét, és milyen kockázatai vannak az ügyletnek, ha a bank már megszabadult a bedőlt eszközöktől és közzéteszi a megőrzött kockázatait. Így tompítható a későbbi politikai támadások éle, és az állam sem küzd egy feneketlen zsákkal, továbbá így mérsékelhetőek az állami segítségnyújtással történő visszaélés kockázatai is. (Mert valljuk be őszintén: világunkban nem túl magas az egy főre jutó szentek száma…)

    További előnye ennek a megoldásnak, hogy a bank pénzügyi partnerei is tisztán látnák annak valós pénzügyi helyzetét, így a bankkal kapcsolatos bizalom fokozódna, ami a szükséges saját forrásbiztosítás után lehetővé tenné a bankközi hitelezés normális mederbe történő visszatérését. Persze ez információkat szolgáltatna a bank pénzügyi vetélytársainak is, azonban a bankoknak fontosabbak a pénzügyi partnerek, emellett az is jellemző, hogy a bankok egyszerre vetélytársai és partnerei egymásnak. Vagyis a vetélytárs is hitelez a másiknak pénzt a bankközi piacon, ha maga nem tudja kihelyezni azt a gazdaságba. (A világ már csak olyan, hogy nem minden fekete vagy fehér. Amúgy is kiben bízhatnánk jobban, mint régi, jól bevált ellenfeleinkben?)

Hogy egy kicsit plasztikusabban fejezzem ki magam: a pénzpiacok világában a bizalom az a szív, ami a gazdaság vérét jelentő tőkét pumpálja