"A MAL Zrt. hazánk második legnagyobb alumíniumipari vállalkozása. Ma Magyarországon csak Ajkán folyik timföldgyártás. A MAL Zrt. 100%-ban hazai magántulajdonban van, jegyzett tőkéje 3 milliárd Ft. A vállalat több mint 1100 főnek ad munkát Ajkán és környékén, ami közel 5000 ember életére van hatással. Timföldtermékeinek 80%-át exportálja, aminek 97%-a az EU országaiba jut el; európai piaci részesedése 12%, világpiaci részesedése 4%."

Ez a vállalat honlapján olvasható. Ezért aggódtak annyira, mikor a vörösiszap-katasztrófa után Orbánék leállították a timföldgyár termelését. Féltették a piacot, a hasznot.
A bizniszt, amihez a privatizáció idején roppant jutányos áron jutottak hozzá.

A magyar alumíniumipar rövid története a II.vh. után:

    1950. január elsején létrehozták a Maszobal Rt.-t (Magyar-Szovjet Bauxit-Alumínium Rt.), melynek részei a gánti, az iszkaszentgyörgyi, a halimbai és a nyirádi bauxitbányák, az Ajkai Timföldgyár és Alumíniumkohó, a Székesfehérvári Könnyűfémhengermű, az Almásfüzitői Timföldgyár, a balatonalmádi Bauxitkutató Kirendeltség, a Viktória Vegyigyár, majd 1952-től a Kőbányai Alumíniumhengermű, a Tatabányai Alumíniumkohó, az Inotai Alumíniumkohó és a Magyaróvári Műkorundgyár voltak. Az alumínium stratégiai jelentőségű fém volt ekkoriban: a (katonai) repülőgépgyártás és az ekkoriban fellendülő szovjet űripar és rakétagyártás alighanem egyik legfontosabb alapanyaga.
    "A MASZOBAL-t 1954 végén felszámolták, mert a Magyar Állam a Szovjetunió tulajdonának vagyonrészét teljes egészében megváltotta, és 1955 elején minisztériumi felügyelet alatt megalapította az Alumíniumipari Kereskedelmi Vállalatot. Felügyeletét a Nehézipari Minisztérium (NIM), majd 1963 júniusig a NIM Színesfémipari Főosztály látta el. Az alumíniumipar fejlesztésével kapcsolatban már az 1930-as években is jelentős szerepet játszott az energiakérdés. Nehéz volt elfogadni a teljes alumíniumipari vertikum kiépülése útjában álló energia-probléma leküzdhetetlenségét. Ezért keresni kellett az együttműködési lehetőségeket. Ezeket először Csehszlovákiával, majd Lengyelországgal valósították meg." Majd jött Moszkva.
    A hivatalos indoklás szerint az 1962. november 15-én aláírt magyar-szovjet timföld-alumínium egyezmény alapgondolata, hogy „a magyar bauxitvagyon további hasznosítását a jövőben a szocialista táboron belüli egyik legkedvezőbb timföldtermelési lehetőség és a legolcsóbb, gazdaságosan elérhető villamosenergia-bázis összekapcsolásával kell megoldani, úgy, hogy ez mind az együttműködésben résztvevő országok, mind a szocialista tábor egésze számára optimális megoldás legyen”. Az egyezmény szerint Magyarország 1967 és 1980 között fokozatosan évi 330 000 tonnára növekvő timföldmennyiség kiszállítását vállalta a Szovjetunióba. Itt a tervek szerint feldolgozzák a timföldet, és az abból gyártott alumíniumot visszaszállítják Magyarországnak: „így a szovjet fémszállítások – ugyancsak fokozatosan növekedve – 1980-ra évi 165 ezer tonnát érnek el”. Ezért aztán a szovjet-magyar bauxit-alumínium egyezmény keretében nem a feldolgozáshoz szükséges villamos energiát hozták Magyarországra, ahogy az ésszerűbbnek tűnt volna, hanem a timföldet vitték ki a Szovjetunióba, majd onnan hozták vissza a kész alumíniumot, amiért a bauxit mellett jelentős mennyiségű ipari terméket is kellett szállítanunk. A szerződés meglehetősen gyarmati volt, és Balogh Zoltán, a Hévízi Kórház egykori vezetője szerint az igazi tétje a hazai bauxitban rejlő értékes titán volt, melynek esztelen bányászata a Hévízi-tó és a budai gyógyforrások létét fenyegette.
    "A nehézipari miniszter 1963-ban megalapította a magyar alumíniumipar egységes szervezetét, a Magyar Alumíniumipari Trösztöt (MAT). 1988 szeptemberében létrejött egy megállapodás, mely szerint megszűnik a magyar–szovjet timföld-alumínium egyezmény, mint államközi megállapodás és azt a MAT 1991–1995 között üzleti vállalkozásként bonyolítja le. Mivel a timföld és az alumínium közötti értékkülönbözet kiegyenlítését az adott viszonyok között üzleti vállalkozásként megoldani nem lehetett, 1991. március 31-ig a tröszti vállalatok társaságokká, a MAT pedig 1991. december 31-ig, 100%-os állami tulajdonként HUNGALU Rt.-vé alakult át. 1991. június 30-ai időponttal a MAT az Állami Vagyonügynökség (ÁV Rt.) tulajdonába került. A következő években nehéz idők jártak a vállalatcsoportra, ami kitűnik az 1990–1995 közötti eseménysorozatból is: 1990-ben bezárt a Nyirádi Bauxitbánya, 1991-ben leállították a tatabányai és az ajkai alumíniumkohót, 1992-ben befejezték a termelést az Ajka I. timföldgyárban, 1993-ban a még meglévő timföldgyáraknál további kapacitás-csökkentésre került sor."

Innen már sejthető a folytatás.... Igen, a bűvös szó: privatizáció.

"Nehéz helyzetben volt az alumíniumipari ágazat a privatizációt eldöntő 1995-ös kormányhatározat megszületése idején: a működőképesség fenntartása, a veszteséges gazdálkodás finanszírozása is milliárdos állami költségvállalást igényelt volna, nem beszélve az évtizedek óta felgyülemlett vörösiszap okozta környezetvédelmi gondok megoldásának kötelezettségéről. Visszaesett a kereslet a kilencvenes évek legelején (1991–1993 között) az alumínium iránt, világpiaci ára történelmi mélyponton volt, fizetésképtelenség miatt összeomlott az orosz piac, ráadásul már akkor látható volt, hogy az irtózatosan energiaigényes alumíniumkohók fűtési költsége (részben az energiaágazat éppen akkor folyó privatizációja okán) ugrásszerűen megdrágul. Ugyanakkor a Hungalu Rt. 1995. május 15-i közgyűlésére készített privatizációs koncepcióról írt jelentés szerint „1994 közepétől a világpiaci alumíniumárak jelentősen emelkedtek, és 1995 elejétől a timföldtermékek ára is kedvezően elmozdult. Ötévi csökkenés után 1995-ben várhatóan növekedésnek indul az árbevétel még reálértékben is.” Mégis a kedvezőtlen körülmények estek latba nagyobb súllyal, és az állam szabadulni akart a problémás tehertől. Ez kapóra jött két jól körülhatárolható hazai gazdasági csoportnak, hogy potom áron megszerezze szinte a teljes alumíniumágazat tulajdonjogát – a bányászattól a timföldgyártáson és a feldolgozóiparon keresztül egészen a kereskedelemig.

(...)Figyelemre méltó, hogy a Hungalu privatizációja előtt, 1995 májusában az ipari miniszter felmentette Ernst Ervin elnököt (aki egyébként már május 13-án benyújtotta lemondását), valamint Keresztes Péter vezérigazgatót, és elnöknek Bakonyi Árpádot nevezte ki, vezérigazgatónak pedig Szabó Pált. Utólag pontosan láthatjuk, hogy olyan embereket ültettek a Hungalu élére, akik később, a végrehajtott magánosítási tranzakciók után a privatizált cégeknél bukkantak fel tulajdonosi, cégvezetői, igazgatósági, illetve felügyelőbizottsági pozícióban."

Ugye Bakonyi Árpád nevét mindenki megtanulta az iszapömlés után. Tolnay Lajossal és Petrusz Bélával a kezdetektől a mai napig övék a MAL Zrt. Ahogy ők írják: "A társaságot magyar magánszemélyek az alumíniumipar privatizációjának megkezdésekor, 1995-ben alapították."

Micsoda véletlen egybeesés....

Az Origo október 4-én, két nappal a kolontári gátszakadás után kérte ki az NFM-től a MAL Zrt.-vel kötött privatizációs szerződéseket. A minisztérium továbbpasszolta a kérést az MNV-nek, az pedig nem adta be a derekát elsőre, hanem az adatvédelmi ombudsmanhoz fordult a kérdéssel, miszerint megtudhatják-e a Zemberek, hogy mennyiért adogatták el a magyar aluminiumipart annakidején. Jóri bólintott, és közérdekű adatoknak minősítette a szerződéseket, így azokat felpakolta a honlapjára az MNV.

Az első szerződés szerint 1995-ben a Hungalu Magyar Alumíniumipari Rt. (Hungalu) eladta a Balassagyarmati Fémipari Kft.-ben lévő üzletrészét az Altus Befektetési és Vagyonkezelő Rt.-nek (Altus) és a Tíz-M Szervezési, Vagyonkezelési és Szolgáltató Kft.-nek.

1995 december 21-én kötötték a második szerződést, amellyel a Hungalu az Altusnak és a GPS Vagyonkezelő és Gazdasági Tanácsadó Kft.-nek adta el a Magyaróvári Timföld és Műkorund Kft. (Motim) törzstőkéjének 90 százalékát kitevő üzletrészét fele-fele arányban.

A harmadik szerződést 1996 tavaszán kötötték, ebben a Hungalu a Metalucon Fémszerkezeteket Gyártó és Forgalmazó Kft.-jét adta el az MMB Finance Befektető és Kereskedelmi Kft.-nek.

A negyedik szerződés 1996. május 8-án jött létre, ebben a Hungalu az Inotai Alumínium Kft. törzstőkéjének 90 százalékát kitevő üzletrészét adta el a Magyar Aluminium Kft.-nek (MAL).

Az ötödik szerződést 1996 augusztus 16-án írták alá, ebben a Hungalu a Fak-Top Kft.-nek, a MAL-nak, a MOTIM-nak (vagyis tulajdonképpen az Altusnak), valamint a Metalservice Rt.-nek adta el a Bakonyi Bauxitbánya Kft. törzstőkéjének 72 százalékát.

A hatodik szerződés szerint szintén 1996 augusztus 16-án a Hungalu a Köbal Kőbányai Könnyűfémmű Kft. törzstőkéjének 90 százalékát adta el a MAL-nak.

Az 1996 december 19-én aláírt hetedik szerződéssel a Hungalu az Almásfüzitői Timföld Kft. törzstőkéjének 90 százalékát kitevő üzletrészét adta el a Hungalumina Vagyonhasznosító és Kereskedelmi Kft.-nek, amely már 1995 óta bérelte az 1994-ben leállított üzemet, később pedig a társaság teljes eszközparkját. (Az almásfüzitői timföldgyár részletes történe itt.)

Ezután egy kis pihi következett, majd 1997 júliusában létrejött a nyolcadik szerződés, amellyel a Hungalu az Ajkai Alumíniumipari Kft. 90 százalékát adta el az Inotai Alumínium Kft.-nek (vagyis tulajdonképpen a MAL-nak).

A legutolsó, 1997. november 17-én aláírt kilencedik szerződéssel a privatizáció bevégeztetett: a Hungalu a MAL-nak és a Motim-nak (Altusnak) adta el a Hungalu Kereskedelmi Kft.-t.

Ennyi. Kettő és fél év alatt, kilenc szerződéssel magánkézbe került a teljes magyar aluminiumipar.

Ráadásul bár minden szerződés tartalmazott gazdasági és környezetvédelmi kötelezettségvállalásokat is (ezek teljesítéséről a MOTIM itt számol be), azért elgondolkodtató, hogy az első Orbán-kormány idején az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. felügyelőbizottsága készített egy jelentést az alumíniumipari privatizációról, eszerint a "társaság [a Hungalu] értékesítése során a magyar államot jelentős mértékű veszteség érte", összesen 25 milliárd forint, és főként abból származott, hogy a cégeket áron alul adták el. Szabó Pál ex-Hungalu vezér, Gyurcsány minisztere viszont ezzel nem értett egyet: egy későbbi interjúban azt mondta, hogy a jelentés elfogult volt, és figyelmen kívül hagyta, milyen nehéz helyzetben volt akkor az ágazat.

Persze azóta erősen nyereséges....ha emlékszünk még a postindító MAL-idézetre. Ez pedig az Altus honlapján olvasható:

"Ma kiemelkedő  eredménnyel működő termelő társaságai a MOTIM ZRt. (49,8% tulajdonrész, közös irányítás) és Béta-Roll Zrt (75% tulajdonrész), amelyek jelentősen fejlődtek az előző évtizedben. A MOTIM ZRt. – amelynek termelése az alumíniumoxid bázisra épülve főként a műkorund és a kádkő előállításra irányul és termékeinek 90%-ot meghaladó része exportra kerül - átstrukturálta tevékenységét, és termék, illetve szolgáltatás centrikusan korábbi divízióiból leányvállalatokat alapított az eredményesebb működés érdekében. Új felhasználási területen terjeszkedett tovább Romániában."

 

Tulajdonképpen sikertörténet a magyar alumíniumipar elprivatizálása.

(fotó: Takács Bence)